Német, olasz és orosz szerzők műveiből szerkesztettet közös műsorát az február 12-i MaszkaBál két főszereplője. A koncert előtt adott interjúja kapcsán Bátori Éva és Meláth Andrea meséltek kettejük pályájának, látásmódjának közös vonásairól, a műsorban is feltűnő fontosabb szerepeikről, és a következő hónapokban rájuk váró újabba megmérettetésekről.

Korábban mikor álltak közösen színpadon, milyen emlékeket őriznek ezekből az időkből?

Meláth Andrea: Ott kezdeném, hogy ugyanannál a tanárnál Sziklai Erikánál végeztünk a Zeneakadémián pár év különbséggel. Mikor '99-ben a Szinetár-féle Così fan tuttéban friss diplomával először léptem fel, mint Dorabella, akkor Éva volt Fiordiligi, így ketten álltunk be két testvérként az új, olasz nyelvű felújításba. Ezt több éven keresztül, nagyon sokat játszottuk együtt, utána pedig A rózsalovagban volt a partnerem, ahol ő volt a Tábornagyné, és egy szerelmes párt alkottunk.

Bátori Éva: Amikor megkaptam a felkérést a MaszkaBálra, biztos voltam benne, hogy fogok A rózsalovagból énekelni, amiben Andrea volt az én Octavianom. Nagyon szerettem az ő megformálását, nagyon jó volt együtt dolgozni, a Cosìban is persze, de mivel az életemben A rózsalovagból a Tábornagyné (Marschallin) egy nagyon fontos szerep, ez az élmény és ez a kollegialitás, talán mondhatom barátságnak, ezért is maradandó.

Milyen kötődéseik vannak az esten elhangzó áriákhoz?

Bátori Éva: Egész fiatalon, zeneakadémistaként is már a Marschallin volt az egyik szerepálmom, nagyon érdekesen végigkíséri az életemet. Fiatalkoromban ment egy rendezés Schudlik Máriával a Tábornagyné szerepében. Ma is látom magam előtt, ült egy széken, nem csinált semmit, a közönségnek pedig velem együtt potyogtak a könnyei. Mindenféle látványos eszköz nélkül tudta adni azt, amik mi nők vagyunk, amikké válunk. Mikor a Zeneakadémiát követően kikerültem Bécsbe, stúdiósként az első szerepeim közt a Divatárusnőt énekeltem, és fantasztikus Marschallinok voltak: Lucia Popp, Gundula Janowitz, akik mellett tátott szájjal árulgattam a kalapjaimat, remélem, sikerült el is lesnem, amit csak lehetett.

Az Aidához egy érdekes történet kapcsolódik. Miután két évet Kölnben énekeltem, az igazgatónő behivatott és megkérdezte, nincs-e kedvem Aidát énekelni, belőlem pedig szégyenemre kibukott nevetés, mire megkérdezte, min nevetek. Mondtam, hogy ne vicceljen, de azt válaszolta, három hónap múlva találkozunk, és mindketten mondhatunk nemet. Felkészültünk, mindketten azt mondtuk, oké, adott még három hónapot a teljes szerepre, aztán miután megint egyetértettünk, kaptam két előadást, utána megint együtt dönthettünk. Utána még sok Aidát énekeltem, de az, hogy egy igazgatónő így felépít egy énekest, az számomra nagy élmény és hatalmas kincs volt.

A Pikk dámából Liza áriáját azért választottam, mert mikor hazajöttem Magyarországra, a Pikk dáma premier előtt, míg a többiek pihentek, én Pillangókisasszonyt énekeltem, és ez úgy bosszulta meg magát, hogy a premiert le kellett mondanom. Úgy éreztem, hogy jó lesz ezt újra elővenni, és az est végén így köszönök el.

Meláth Andrea: Én Az istenek alkonyából, Az álarcosbálból és a Hovanscsinaból énekelek részleteket, de ezekhez a szerepekhez csak koncerteken volt szerencsém. Mivel az elmúlt években inkább kortárs vagy barokk művekben szerepeltem, ezért úgy gondoltam, hogy mindenképp olyan stílushoz és művekhez fordulok, amiket itthon még nem csináltam.

Úgy tűnik, nagyon tudatosan építették fel a műsorukat: német szerzők, aztán két Verdi, végül orosz szerzők műveit adják elő.

Meláth Andrea: Azt szerettük volna, hogy harmonizáljon a műsorunk egymással, ne csak két énekes álljon a színpadon, és azt énekelnek, amit csak akarnak. Persze az se rossz, de az első pillanattól így gondolkoztunk, hogy ha ő azt választja, én ezt, és 10 perc alatt is összeraktuk. Szempont volt, hogy legyen benne német, olasz – ami a közönségnek mindig kedves – és a mindkettőnk által nagyon szeretett orosz zene. Mindketten nagyon tudatosan jártuk be a ranglétrát, és építettük fel az egész pályánkat, és nem akartunk másokhoz nyomdokain járni. Úgy voltunk vele, hogy ha már erre a pályára tévedtünk, az legyen egy kicsit egyedi.

Bátori Éva: Andival az is egyforma bennünk, hogy a mívességnek a megszállottjai vagyunk. Ő is, én is tanítunk, és ezt a gondolkodást próbáljuk átadni a fiataloknak. Manapság ez nem könnyű, egy dolgot tudunk tenni, hogy amit csinálunk, az legyen színvonalas és átgondolt. Azt gondolom, hogy ez a műsor ezt képviseli, remélem, az előadás is azt fogja, mert eléggé izgulós vagyok.

Az előadást végül az Anyeginből Tatjána és Olga duettjével fejezik be, miért erre esett a választásuk?

Meláth Andrea: Az Anyegin a legelső debütálásom volt a Magyar Állami Operaház színpadán. Már tudtam, hogy a Così fan tuttéba be fogok állni, viszont azt megelőzte a 325. Békés András-féle Anyegin-előadás, amiben a két fiatal szerelmespár szintén új beálló volt. Ott énekelhettem Olgát, Frankó Tünde volt Tatjána, Kovácsházi István volt Lenszkij és a Káldi Kiss Andris volt Anyegin. Úgy gondoltuk, ezzel a duettel nagyon szépen le tudnánk zárni ezt a veretes estét.

Bátori Éva: Mindketten ugyanúgy erre gondoltunk, mert ez a duett egy kvázi semmiség, olyan, mint a művészet vagy egy falevél: megfújja a szél és elszáll. Ennyi az élet, a pálya, minden, mint ez a kettős. Egyben azt is megmutatja, hogy nem fejezzük be, éneklünk, tanítunk tovább.

A járvány közepette milyen online közvetítések, feladatok várnak Önökre a közeljövőben?

Meláth Andrea: Február 27-én vetíti az Opera a Ments meg, Uram!-ot, ami egy megrázó erejű darab, de olyan, mint a főszereplő Joseph, halálra van ítélve, (nevet) annyi előadásunk maradt el belőle. Tavaly márciusban a főpróbát még nagy energiabedobással megcsináltuk, majd azt követően zárták le az egész országot, aztán szeptemberben is a bemutató másnapján állt le az Opera két hétre, és a februári előadásainkból is ez a stream lesz megtartva. Persze ennek is örülünk, hiszen túlélésre játszunk, sőt, de egy új szerepet közönség előtt beénekelni az igazi. Az egész más, beszédesebb állapotba kerül az ember, ha ott van a közönség.

Ezt követen még a Debussy Pelléas és Mélisande-jában leszek Geneviève. Ezt a szerepet anno Kocsis Zoltánnal énekelhettem egy nagyon emlékezetes produkcióban a Miskolci Operafesztiválon és a Müpában a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. A főszerepeket autentikus francia énekesek adták elő, de Kocsis Zolival dolgozni hatalmas élmény volt, és a francia impresszionista irodalom is közel áll hozzám, bár ezt jobbára a dalok formájában énekeltem.

Bátori Éva: Ősszel mutattuk be Vajda Jancsi darabját, A képzelt beteget, amit fel is vettünk, emellett a BMC-ben és a Zeneakadémián is készülök dalestekre, és egy újabb lemez is szóba került. Szeretnék a dalok irányába fordulni, mert a fiatalokon sokszor látom, hogy nem tudják, mi az, márpedig ezt a műfajt élőben megtapasztalva, hallás után lehet igazán elsajátítani.

Most, hogy doktorálok, Richard Strauss feleségét választottam témának, Pauline de Ahna szopránénekesnőt. Strauss nagyszerűen bánt a női hanggal a felesége miatt is. Mivel 55 évig éltek együtt, ismerte a fiatal, a középkorú, az idősödő, és az érett nőt is a felesége révén, és ezt mind belekomponálta a darabjaiba.