A Magyar Állami Operaház 2020/21-es évadának repertoárján három olyan kortárs magyar darab is szerepel, amelynek szövegkönyvét Várady Szabolcs Kossuth- és József Attila-díjas költő jegyzi. Librettista munkáiról, köztük A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása a Tóték, valamint a most bemutatásra váró A Mester és Margarita megszületésének kulisszatitkairól Mona Dániel zenetörténész kérdezte a szerzőt.
Várady Szabolcs - fotó: Szilágyi Lenke
Költő, műfordító, szerkesztő – áll az életrajza elején. A szövegkönyvíró azonban nincs külön feltüntetve, pedig joggal nevezhetjük azt is külön szakmának. Mikor és hogyan csöppent bele az operák világába – mind műélvezőként, mind librettistaként?
A családban senki sem zenélt, de anyám szerette az operát, gyerekkoromban én is hallgattam a még 78-as fordulatszámú régi lemezeket, és néha elvitt az Operába is. Később, már az egyetemen, közeli barátságba kerültem Fodor Gézával, és nagy élvezettel hallgattam a többiekkel együtt, amikor a lakásukon sorra elemezte a Mozart-operákat. Hogy operalibrettót írjak, az soha nem jutott volna magamtól eszembe. És talán nem is írtam volna soha, ha nem lettünk volna egyszer, még 1978-ban két hétig asztaltársak Vajda Jánossal a szigligeti alkotóház ebédlőjében. És asztaltársak se lettünk volna, ha nincs ott egy közös barátunk, Szőnyi Ferenc, nem az operaénekes, hanem kollégám az Európa Könyvkiadónál. De ő is énekelt, a Rádió kórusában, innen volt köztük az ismeretség. És ez megpecsételte librettista sorsomat. Amikor Vajda elhatározta, hogy operát ír Büchner Leonce és Lénájából, kellett neki egy költő, és engem ismert. Pingpongoztunk is együtt, párosban, Mészöly Miklós és Somlyó György ellen. Próbáltam rábeszélni Lator Lászlóra, aki remekül lefordította a Büchner-darabot, és nagyszerű költő, de János nem tágított.
Az operairodalomban számos olyan komponista-librettista szerzőpárossal találkozhatunk, akik egyszer egymásra találtak, és nem is álltak meg egyetlen közös műnél. Mozart és Da Ponte – csak hogy a leghíresebbet említsük. Vajda János és Tóth Péter esetében Önnel is valami hasonló a helyzet. Hogyan alakult ki ez a tartós munkakapcsolat?
Amikor Vajda János befejezte a Leonce és Lénát, nem gondoltam rá, hogy fogok még librettót írni, ő azonban, ahányszor csak felmerült benne egy új opera terve, ragaszkodott hozzá, hogy együtt csináljuk. Mindig irodalmi alapból. Büchner után jött Csokonai, a Karnyóné, aztán García Lorca két egyfelvonásosa (Don Perlimplín és Don Cristóbal), majd Molière, Bulgakovval kiegészítve. – Tóth Pétert Schlanger András révén ismertem meg. Fölmerült, hogy csináljunk együtt, Bognár Róbert bevonásával meseoperát. Élveztük a közös munkát, ezért szívesen folytattuk ebben a felállásban, amikor László Boldizsár a fejébe vette, hogy elénekli az Őrnagy szerepét a Tótékban, és zeneszerzőt keresett hozzá, hogy ezt a vágyát valóra váltsa.
Örkény István-Tóth Péter: Tóték - rendező: Káel Csaba - fotó: Csibi Szilvia/Magyar Állami Operaház
Sok opera háttértörténetében olvasni, hogy a zeneszerző aktívan részt vett a szövegkönyv alakulásában. Hogy kell elképzelni egy ilyen közös munkát? Mennyire szól bele a szerző az Ön munkájába, és mennyire enged az Ön zenére vonatkozó javaslatainak? Egyáltalán: milyen sorrendben és ütemben születik a zene és a szöveg?
Az az igazság, hogy ezek a librettók – noha a végső szövegük az enyém – több ember munkájának a gyümölcsei. Vajda Jánossal közös operáink létrejöttében A képzelt beteg előtt nagy szerepet játszott Györgyfalvay Katalin. Ő mint táncművész, koreográfus és táncpedagógus volt híres, de ebben az időben már elsősorban a Vajda-operáknak volt – mije is? Jóval több, mint dramaturgja. Az a gyanúm, hogy János tőle tudta meg, hogy miből akar operát írni. Kati részletes instrukciókat adott nekem, hogy egy-egy jelenet hogyan épüljön fel. Amit ő elfogadott, azon már nemigen kellett változtatni, de mielőtt a zeneszerzői munka elkezdődött, jó néhány szövegváltozat került a papírkosárba. – A többi opera librettója két lépcsőben készült. Én nem merek egyedül belevágni. Költő vagyok, nem drámaíró. Bognár Róberttal és Schlanger Andrással a közös munkánk nem az operával kezdődött, hanem Gaál József darabjával, A peleskei nótáriussal Nyíregyházán. András rendezte, előtte Robival átírták, én meg dalszövegeket írtam bele, ezeket Darvas Ferenc zenésítette meg. Ugyanez megismétlődött Jókai darabjával, a Gazdag szegényekkel. Aztán jött a meseopera, az Árgyélus királyfi, Tóth Péterrel. Ott már készült egy teljes változat prózában, azt igyekeztem én énekelhető verssé átformálni. Előtte persze négyesben alaposan végigbeszéltük az egészet. – Gyöngyösi Levente, amikor Hollerung Gábor musicalt rendelt tőle, gondban volt, hogy kihez is forduljon. Jóban volt Vajda Jánossal, így adódtam én, velem meg adódott Bognár és Schlanger.
Irodalmi életművében könnyed, de fontos helyet foglalnak el a humoros, néhol obszcén írások, limerickek. A humor pedig operaszövegkönyveinek is alap építőköve. A komédia gyakran nagyon is komoly tanulságokat rejt, máskor nem több egyszerű poénnál. Hogyan viszonyul Ön a humorhoz? Miért szereti annyira?
Humor nélkül az élet nagyon száraz volna. A magyar költészetben is bőven van humor, Csokonaitól Tandorin át Varró Dánielig, de nagyon szomorú költők is találtak külön csatornát a humoruknak, például Tóth Árpád a hírlapi verseiben. Nekem ilyen csatornát kínált a színház. Először Babarczy László vett rá, hogy csináljunk zenés komédiát A három testőrből, még 1974-ben, és később az ő kaposvári A Mester és Margarita-adaptációjába is írtam néhány dalszöveget, azután pedig Darvas Ferenccel közösen rengeteget, nem is tudom, hány darabba. Jó mulatság volt, hogy ezekben el lehetett sütni olyan rímeket, amilyenek a komoly költészetben már nem lelnék a helyüket. De írtam sok ilyet csak a magam vagy barátaim szórakoztatására és hogy úgy mondjam, a versíró izmaim tornáztatása végett is. A limerick? Hát, erről mesélhetnék, de túl hosszúra nyúlna. Akit érdekel, olvashat róla itt vagy itt és még sok helyen internetszerte vagy a Magyar badar című antológiában.
Gyöngyösi Levente: A Mester és Margarita (próba) - Sáfár Orsolya (Margarita) és Balczó Péter (Mester) rendező: Szente Vajk - fotó: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház
Most szombaton lesz A Mester és Margarita színpadi premierje az Eiffel Műhelyházban, amelynek ugyancsak Ön jegyzi a librettóját. Azt gondolom, hogy egy drámához vagy kisregényhez képest jóval nehezebb feladat egy ekkora volumenű, ennyi szálon futó és réteget tartalmazó irodalmi klasszikusból szövegkönyvet faragni. Jól látom-e ezt, és ha igen, milyen lépésekben birkózott meg a feladattal?
Négyesben birkóztunk, de első menetben főleg Bognár Róbert és Schlanger András, ők írtak prózában egy forgatókönyvet, ezen alapult az én librettóm. A nehézségek itt valóban igen nagyok, mert főleg az olvasmánynak legélvezetesebb moszkvai cselekményszálakból kellett sokat kimetszeni, és a hosszabb időn át meghitt magányban formálódó szerelem is nehezen ábrázolható énekelve. Az én munkám is sokkal nehezebb volt a szokásosnál, librettista szenvedésem még egy versembe is beszivárgott, „túlpezseg a librettómon a zene”, írtam. Lyukak támadtak a szövegen, melyeket a már elkészült zenére kellett bevarrni, hogy milyen prozódiai megpróbáltatásokkal, azt hadd érzékeltessem Levente egyik levelének egyik legapróbb részletével: „Ezután a 31. ütem végétől Fagót részére kellene még 2 sor: titi | titáti titá ti | titáti ti tá | titititi tititi tá tá.” A Sátán bálján vagyunk, ahol Margaritának többek közt Néróval kell táncolnia, őt konferálja be Fagót azzal, hogy megölette a mamáját, a nejét és az öccsét is bátran. Ezt kellett még megtoldani ezzel: „meg a | tanára se tudta | megúszni, kifolyt | Seneca vére is a kádban”. Jó sok időt eltöltöttünk Bulgakovval. Ez a levél 2016-ban íródott. A darab első szinopszisán a 2012. decemberi dátum szerepel.
A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című darab esetében két irodalmi művet kellett egybegyúrnia, ami nem nevezhető tipikus librettista feladatnak, ráadásul egészen kifacsarták, megfordították a bulgakovi történet arányait. Melyiket élvezi jobban: amikor ekkora szabadsága van egy szövegkönyvvel, vagy amikor „csak” át kell ültetni operaszínpadra egy művet, mint például a Tótéknál történt?
Györgyfalvay Kati halála után Jánost kétség gyötörte, hogy tud-e nélküle operát írni. Bulgakov Molière-darabja kezdte el foglalkoztatni, ebben A képzelt beteg utolsó előadása is benne van, de aztán megfordította a helyzetet: Molière eljátssza végig a képzelt beteget, de annyira, hogy belehal, amihez viszont Bulgakov XIV. Lajosa is jócskán hozzájárul. A koncepció Vajda Jánosé, a részletek kidolgozása Mátrai Diána Eszter dramaturg alapos segítségével történt. Nekem az is nagyon jól jött, hogy Bognár Róbert barátom, mikor hallotta, hogy min dolgozom, sebtében lefordította A képzelt beteget. Azt mondja, Illyés fordítása irodalmibb az eredetinél.
Vajda János A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása - Hábetler András (Argan), Bátori Éva (Toinette), Horti Lilla (Angelika) rendező: Szabó Máté - fotó: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház
Mennyire kapcsol be szövegkönyvíróként a műfordítói énje? Gondolok itt egyrészt a nyelv dallamosságára és ritmikájára való minden bizonnyal nagyobb érzékenységre, másrészt az idegen nyelvű librettó-alapanyagok használatára.
Idegen nyelvű librettókat nem használtam, de a librettóírás csakugyan hasonlít valamelyest a műfordításhoz, legalábbis nekem, mivel szükségem van a dramaturgiailag megformált prózai támaszra. Lehet, hogy néha eltérek tőle, de a fő munkám mégis ennek a formába öntése. Mintha nyersfordításból dolgoznék. A versformát azonban itt nekem kell kitalálni (kivéve, ha a zene, mint láttuk, túlfut a szövegen). Igyekszem azért magamban valami dallamot elképzelni hozzá, a szavaknak valamilyen hangzó életét.
Vannak-e tervei további operaszövegkönyvekre, illetve ha már vannak esetleg konkrétumok, el szabad-e árulni belőlük valamit?
Nekem soha nincs ilyen tervem, sőt mindig eltökélem, hogy ez volt az utolsó. De Vajda János megint csak rávett egy új munkára. És mi tagadás, nagyon élveztem. Azt még nem tudhatom biztosan, hogy készen vagyok-e vele, mert a zene még nincs készen. És még a címében sem vagyunk biztosak.
