Ádám Zsuzsanna számos nemzetközi énekverseny díjazottja, aki 2018-ban Verdi Ernani című operájában debütált Elviraként 2018-ban a Szegedi Nemzeti Színházban. Egy évvel később Miskolcon Szilágyi Erzsébetként mutatkozott meg, majd a Szegedi Szabadtéri Játékokon az Aida címszerepét énekelte. Egy miskolci produkció után most Budapesten alakítja Valois Erzsébetet Verdi Don Carlos című operájában, amelyet 2021. február 20-án este 8-tól közvetítünk az Opera Otthonra sorozat keretén belül. A fiatal szopránnal a készülő produkció kapcsán beszélgettünk.

A próbán készült fotót Nagy Attila készítette. (Ádám Zsuzsanna mint Valois Erzsébet és Gábor Géza Egy szerzetes szerepében)

A Don Carlos a harmadik Verdi-operád, ebben Valois Erzsébet szerepét énekled. Mondhatni azt, hogy az olasz zeneszerző művei állnak a jelenlegi repertoárod középpontjában? Egy korábbi interjúdban utaltál is rá, hogy közel érzed magadhoz Verdi zenei világát.

 Az egyik legfontosabb kérdés: mi találja meg az embert? Amikor elindul egy fiatal művész a pályán, természetes, hogy vannak elképzelései; aztán a szerepek találják meg. Engem ezek találtak meg elsők között, a hangom is jól érezte magát benne, aztán a stílusát és a frazeálását is elkezdtem megérezni. Volt egy ösztönös ráérzésem arra, hogyan kell zeneileg és hangilag megformálni ezeket a szerepeket. Gál Erikával (Eboli hercegnő) ez a második Verdi operánk együtt, vele sokat beszélgettünk erről, hogy valami nagyon dús olasz éneklést értenek VERDI alatt, ami mindenen át tudni sütni, mint a napfény. Független attól, milyen zenei partitúra van alatta.

Ez egy történelmi opera, de egy családon belüli történet is. Egy tragikus szerelem, amely nem teljesülhet be, és minden résztvevőt megkínoz. Hogyan éli ezt meg Erzsébet, a karaktered?

Erzsébet karaktere nagyon emberközpontú. A rendezői instrukcióra (Frank Hilbrich) kiléptem a királynői magatartásból, a konfliktusokat próbálom megmutatni. Dramaturgiailag nem gondoltuk, hogy ennyire fontos lesz az első felvonás, és olasz nyelven nem is szokták ezt játszani.

Erzsébet és Don Carlos végtelenül ártatalan találkozásáról szól az első felvonás, a végén pedig sokként éri őket, hogy a  az eltervezett házasságuk nem valósul meg. Miskolcon már a feszültséggel teli állapotot kellett megjelenítenem, itt lett lehetőségem arra, hogy a fiatal lányból fokozatosan váljak királynővé. Kerültük a formális királynői magatartást, amelyek megvannak ugyan egy-egy jelentben, de a zárt együttesekben nagyon érthetők a királynő szenvedései. A rendezővel emberközelit akartunk mutatni, nem márványszoborszerű királynői lépdelést.

Az opera szólamaiban pompa és fanatizmus uralkodik, a dallamfordulatokban ott van a személyes szabadságkifejezés is. Hogyan formálódik benned és a zenében ez a szabadság elérésére irányuló akarat?

Sokféle korszakáról beszélhetünk Verdinek, olyan, mintha nem is ugyanaz a zeneszerző lenne. Csodálatosan sokszínű, az Aidában nincsenek zárt számok, egyikből hullámzunk át a másikba, itt vannak, de már semmi köze az előző darabokhoz. Ez egy kiforrott remekműve a szerzőnek, ahol iszonyat mennyiséget énekel mindenki. Az én nehézségem az, hogy a nagyáriám az ötödik felvonásban van: egy tizenegyperces ária, ami után még van egy tízperces duett; hangilag is okosan kell beosztani.  Keretes szerkezetben szerepel az énekelnivalók súlyossága, amit úgy épített fel, hogy nem kímélte ezt a szereplőt, de mégis hálás, mert a karakter és a daramturgia segíti az éneket.

Az opera vége egészen éteri és misztikus. Miként értékeled ezt a befejezést a történet függvényében?

Én nagy hasonlóságot érzékelek az Aidával, ahol egy másik világban esélyt kapnak arra a szereplők, hogy majd ott találkoznak. Ezt a fajta pátoszos megoldást szereti Verdi. Isten által egy másik életben, vagy az ő kezében, talán sikerülhet az újratalálkozás, és ott kap békét a lélek. A hit valahol erről szól, megborul az ember az élet akarata előtt.

Milyen eszközök, milyen rendezői instrukciók segítettek a karakter megformálásához?

Nem megszokott, hogy ennyit mozgatják az énekeseket. Mögöttem nincsenek tizenévek, de az biztos, hogy nincs minden operában hatvan lépcsőfok. Hozzáteszem, mindig okkal történik a mozgás, de tény, hogy ettől igazán mozgalmas. A rendezővel mindig úgy kezdtünk neki a próbának, hogy meghallgatott minket. Sosem erőltette tűzön-vízen át az akaratát, ha nem passzolt egy-egy ötlet, azt ránk formálta.

Történészek cáfolják, hogy ez a szerelem bekövetkezhetett volna. Mindezekkel szemben nehéz egy fiktív történet részévé válni és az érzelmekkel azonosulni?

Az opera történetei általában szerelmes történetek, de személy szerint engem inkább megérintenek a baráti vagy például a szülő-gyerek kapcsolatok. A Fülöp és Carlos, illetve a Carlos és Posa barátsága számomra izgalmasabb, mint a szerelmi szál. A rendező sokszor kérdezte, sikerül-e az életből hasonló szituációkat merítenünk, amikből építkezhetünk, és ebből azt gondolom, hitelesebbé tudtuk formálni a karaktereket.

Mit üzennél azoknak a nézőknek, akik most először fontolgatják, hogy megnéznek egy Opera Otthonra-streamet?

Ez egy különleges lehetőség. Más perspektívát mutat egy operaközvetítés, mintha  a színpadot a néző a közönség soraiból látná. Valószínű ezért is figyelünk ennyire az emberi kapcsolatokra. És hát az egyik legszebb olasz operáról beszélünk. Ha valamire szükséges van az embereknek ezekben az időkben, az az, hogy gyógyuljunk, és erre a zene a legalkalmasabb.

Török Kata interjúja