Folytatódik az Opera Magazin sorozata, amelyben zenei szakembereket faggatunk az aktuális operajátszási trendekről és a közönség megszólításának lehetséges módjairól. Ezúttal Csák Balázs kritikust, az Operaportál főszerkesztőjét és Farkas Zoltán zenetörténészt, a Bartók Béla Emlékház igazgatóját kérdeztük, akik az online közvetítések pozitívumairól és buktatóiról is beszéltek.
Várhegyi András cikke az Opera Magazin 2021-es tavaszi számában jelent meg.
Tallér – Szilágyi – Szöllősi: Leander és Lenszirom (2015). Fotó: Pályi Zsófia
Az előadások rögzítése nem újkeletű jelenség, ám a pandémia idején megszaporodtak az ilyen jellegű online tartalmak, sőt kifejezetten „kamerára gyártott” színházi előadásokkal is találkozhatunk, amelyeket közönség nélkül rögzítenek. Önök követnek ilyen közvetítéseket?
Csák Balázs: Ritkán követem őket. Indokolt persze, hogy legyenek ilyenek, de egy online előadás aligha pótolhatja az élő produkció élményét.
Farkas Zoltán: Muszáj volt ezzel a formával közelebbről is megismerkednem, hiszen mi is alkalmazzuk a Bartók Béla Emlékházban koncertek közvetítésénél. Az ottani kamaraterem nagyjából százhúsz fő befogadására alkalmas, a streamelés segítségével azonban sokkal szélesebb közönséghez juthat el egy-egy produkció, ráadásul utólag is elérhetőek a felvételek.
Milyen szempontból lehet érvényes alternatívája a valós színházélménynek a streamelés? Kritikusként hagyatkoznának rá?
FZ: Úgy vélem, lehet rá hagyatkozni, hiszen ma már a hangtechnikai eszközök révén nagyon jó minőségben szólalnak meg a közvetítések. Persze vannak olyan járulékos elemek, mint a hangulat vagy a közönségre gyakorolt hatás, amit nem tudnak érinteni az online előadásokra épülő recenziók, ám az előadói és a zenei teljesítményt, a rendezés találékonyságát pontosan meg lehet ítélni ezek alapján is.
CsB: Egy-két esetet leszámítva mindig elkerültem, hogy online előadásról írjak. Elsősorban az énekhangok minősége, ezen belül is főleg a volumene az, amiről a képernyőn keresztül nem kapok pontos képet, hiszen ilyenkor már „mikrofonhangokat” hallunk. És persze ott van az a nehezen definiálható fogalom is, amit az előadások légkörének nevezünk, és ami csak élőben érzékelhető igazán. Más kérdés, hogy az említettektől függetlenül a legtöbb ember számára a streamelés minden külföldi produkció esetében alternatívát jelent. Merthogy igen kevesen tehetik meg, hogy a Metropolitan vagy a Scala előadásait élőben tekintsék meg.
Pandémia idején azonban beszűkülnek a lehetőségek. Ha nem csak régi felvételeket és lemezeket szeretnénk látni-hallani, a streamelés jó (ha nem az egyedüli) opció a műfajjal való találkozásra. Hogyan látják ezt?
CsB: A élő előadás jobb, mint a streamelés. Utóbbi viszont sokkal jobb, mint az, ha egyáltalán nem lenne előadás. Arról nem is beszélve, hogy milyen sokat jelent a fellépési lehetőség az előadók számára, még akkor is, ha nincs közönség.
FZ: Ha nem lehet közönség előtti előadásokat tartani, akkor egyértelműen folytatni kell a streamelést. Ezt vallom koncertrendezőként is a Bartók Béla Emlékházban. Az előadók iránt is felelősséget érzünk, hogy a – gyakran a mi sajátos igényeinknek összeállított – műsorukat előadhassák. A zenei élet nem állhat le, így tudjuk biztosítani a túlélést. Ezt egy ideig akkor is vállalni kell, ha egyébként a rendező intézmények számára jelentős bevételkieséssel jár.
Megfigyelhetők a közvetítésekre jellemző sajátságos jegyek, eszközbeli megoldások, amelyek a hagyományos nézői élményen túl is képesek nyújtani valami pluszt?
CsB: A kamera olyan dolgokat is lát és láttat, amit mi a nézőtéren nem biztos, hogy érzékelünk. Ez egyszerre lehet előny és hátrány, hiszen a közeli képek révén többet láthatunk, viszont közben lemaradunk az egyéb színpadi történések, illetve a teljes színpadkép látványáról. Az online közvetítés során a rendező és az operatőr irányít, és dönti el, hogy mit kell éppen látnom, a nézőtéren ülve viszont én magam. Nem mindegy persze az sem, hogy a nézőtér melyik részén ülünk. A kakasülőről látottakhoz sokat hozzátehet a kamera, ami az énekes vagy a karmester arckifejezését is képes közelről megmutatni.
FZ: A némafilmek idején az arcjáték sokkal fontosabb volt, hiszen mindent azzal tudtak csak kifejezni. Most ismét felértékelődik ez a minőség, hiszen a néző sokkal közelebbről láthatja az előadókat, a lelki rezdüléseikkel együtt. Azáltal, hogy mindenki számára elérhetőek és bármikor visszanézhetőek ezek a felvételek, tulajdonképpen a műfaj demokratizálódása is megvalósul, azt viszont nem gondolom, hogy ez olyan közönséget is képes bevonzani, amely eddig nem volt érdeklődő. Egy huszonéves fiatal például csak azért nem fog megnézni egy operaelőadást, mert elég rákattintania egy videóra, ennél azért többre van szükség.
Hogyan változhat a játszási hagyomány az opera esetében? Rugalmas műfajról beszélünk vagy erősebb a tradíció tisztelete, mint más műfajok esetében?
CsB: A tradíció tisztelete és a rugalmasság nem zárják ki egymást. A múlt század avantgárd irányzatait követően a zeneszerzők ismét elkezdtek dallamosabb, könnyebben befogadható műveket írni, teret nyert a rendezői színház, fejlődik a színpadi technika, elterjedtek az online közvetítések, a rendhagyó helyszíneken rendezett előadások, „újra felfedeztük” a barokk operát. Vagyis nagyon sok minden változott, az opera nem halt meg, ugyanakkor Verdi, Puccini, Mozart és Wagner nélkül továbbra sem képzelhető el az operarepertoár. És ez jól is van így, mert többféle nézői igényt kell kielégíteni: az új művek, irányzatok és kezdeményezések mellett műsoron tartani a klasszikus darabokat és a hagyományos rendezéseket is.
FZ: Az igazi operarendezés és -játszás sosem megfelelni akar a nézői igényeknek, hanem valami érdekes alternatívát kell, hogy kínáljon. Az online közvetítések esetében például most az a lehetőség adódik az operaprodukciók számára, hogy megszabadulhatnak azoktól a sallangoktól, amelyek elvonják a figyelmet magáról az előadásról. Csak a lényeg marad meg: a zenei kifejezés és a színpadi játék. Ebben nagyon sok lehetőség rejlik!
Milyen új perspektívák nyílhatnak a budapesti és a hazai operajátszás számára a jövőben a streamelés segítségével és elterjedésével?
FZ: Talán előtérbe kerülhet egy sajátos repertoár (kamaraoperák, kortárs operák), amelyek különösen alkalmasak streamelésre. Annak idején egy rádiós hangjátékot másképp kellett létrehozni, mint egy élő színházi előadást. Ehhez hasonlítható a mostani helyzet.
CsB: Biztos, hogy sokan kedvet kaptak az online előadásokhoz, és a streamelés elterjedtebb lesz. Nem mindenki tud személyesen ott lenni minden előadáson, ahol szeretne. De azért ne szokjunk le a színházba járásról…
Nagyobb merítésben, egy-két évre visszatekintve, mely előadások gyakorolták a legnagyobb hatást önökre az Opera repertoárjáról?
CsB: Számos jó előadást láttam, és persze olyanokat is, amik nem tetszettek. Felsorolás helyett most inkább csak egy rendezőt szeretnék megemlíteni: Szabó Mátét. A pár évvel ezelőtti Don Giovanni-rendezését, amit, ha jól emlékszem, az Erkel Színházban is bemutattak, illetve Az olasz nő Algírban című operát. Minden részletében kidolgozott, átgondolt, pergő és szellemes előadások voltak ezek. Külön érdeme a rendezőnek, hogy remekül megtalálja azt a kényes egyensúlyt, amivel a konzervatívabb és a „modern” rendezésre vágyó közönség szimpátiáját is el tudja nyerni. Vannak persze más szempontok, amik egy-egy produkciót – akár a rendezéstől és az előadóktól függetlenül is – emlékezetessé tesznek, így például a ritkábban játszott operák bemutatása. Örülök, hogy láthattam színpadon az Edgart, A hugenottákat vagy a Porgy és Besst, hogy csak néhányat említsek.
FZ: A hagyományos színpadi közegben itthon a legnagyobb élményeim Kovalik Balázs rendezései voltak. Kiemelkedik ezek közül Benjamin Britten A csavar fordul egyet című operája az Erkel Színház színpadán, amelyben fantasztikusan erős rendezői ötletekkel találkozhattunk: rendkívül intenzív szimbólumként hatott, amikor a nevelőnő lassú mozdulatokkal „mézet” öntött abba a tejszerű folyadékba, amely az egész játékteret betöltötte. A közönség – még ha nem is értette rögtön, mit lát – érezte, hogy valami elementáris erejű megoldással találkozik. Szakmai „ártalomnak” köszönhetően a kortárs operák iránt érdeklődöm különösen. A Magyar Állami Operaház kortárs produkciói közül Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról című operájának színpadra állítása volt rám a legnagyobb hatással.
Gyakran visszatérő kérdés, hogyan lehetne új nézőket, főként a fiatalabb generációt megnyerni az opera műfajának. Önök szerint milyen megoldások segíthetnék ezt a folyamatot, mennyit és mit tehet ezért ténylegesen az Operaház vezetése?
CsB: Nem könnyű általánosítva A Fiatalokról beszélni, ahogy Az Idősebbekről sem lenne az. De persze értem a kérdést. A személyes tapasztalatom az, hogy leginkább a színházat már amúgy is kedvelő fiatalokkal lehet az operát megszerettetni. Velük is elsősorban olyan kortárs vagy 20. századi műveken keresztül, amik nem csak témájukat, de előadásmódjukat tekintve is könnyebben hozzáférhetőek számukra, és leginkább cáfolják az operákkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat. Egy kisebb színpadon, kevesebb néző előtt, mai környezetben játszódó kamaraopera – amelyben legalább olyan fontos szerepe van a színészi teljesítménynek, mint az énekhangoknak – nívós rendezésben és jó előadói gárdával sokkal közvetlenebb, erősebb színházi élményt tud nekik nyújtani, mint egy háromórás Don Carlos a nézőtér hátsó sorából. Sokan vannak persze ma is, akik a Rigolettóval vagy a Bohémélettel való első találkozás után kezdenek el operába járni. És olyan huszonéves ismerősöm is van, aki kizárólag barokk operákat hajlandó hallgatni. Én egyébként nem értek egyet azzal a gyakran hallható véleménnyel, miszerint a musical a felelős azért, hogy a fiatalok nem járnak operába. Aki fogékony a klasszikus zene iránt, nem fog helyette musicaleket nézni, ahogy az opera és az operett közönsége is más, persze mindkét esetben lehetnek átfedések.
FZ: Ez több fronton dől el. Egy intézménynek lehetnek jó ötletei, de magára hagyott bizonyos értelemben. A zenei oktatás meggyengülését vagy a korszellem változását nehezen tudja felülírni. Amikor én gyerek voltam, sokkal magasabb szinten állt a zeneoktatás, mint manapság. Zenei általános iskolába jártam, ahol mindent megkaptam a napi énekórától kezdve a kottaolvasás biztonságán át a zene szeretetéig. Az ilyen típusú iskolák száma mára megtizedelődött.
CsB: Talán túlzásba esünk, amikor arról beszélünk, hogy az opera műfaja mára elvesztette a közönségét. Nekem úgy tűnik, megszépült a múlt. Lehet persze, hogy 150 évvel ezelőtt a munkások tényleg „az utcán fütyülték a La donna è mobilét”. Kisebb volt a műfaji konkurencia, nem volt film, és az a korszak nyilván nem fog már visszatérni. De az opera szerintem akkor is rétegműfaj volt – ha másért nem, a társadalmi rétegződés okán –, ahogy ma is. Ettől persze még nagyon fontos, hogy igyekezzen folyamatosan megújulni.
FZ: A klasszikus zenén belül az opera a populárisabb műfajok közé tartozik. Azt gondolom, még mindig presztízse van, és elég összetett műfaj ahhoz, hogy ne legyen teljesen reménytelen a helyzet. Egyrészt az elit zenéje, van tehát egy olyan közönségréteg, egy jó egzisztenciával rendelkező társadalmi csoport, akiknek hozzátartozik a státuszukhoz, hogy eljárjanak operaelőadásokra. Másrészt ott vannak azok a nézők, akik azért váltanak jegyet, mert történik valami érdekes, ami megfogja őket. A Magyar Állami Operaháznak mindkét közönségrétegre oda kell figyelnie, nem szabad belekényelmesednie abba, hogy van egy biztos bázisa, akikre építhet, mindig nyitnia kell az új nézők felé.
Mit gondolnak, milyen hatással lesz a mostani időszak a színházcsinálásra és a színházba járási szokásokra? Visszatérhet minden a régi kerékvágásba?
FZ: Borzasztó nagy igény van az emberekben a személyes kontaktusokra és jelenlétre. Én úgy vélem, hogy mihelyt elmúlik az egészségügyi szempontok miatti rettegés és kinyitnak a kulturális intézmények, újra megjelennek majd a régi koncert- és színházlátogatók. Párhuzamosan megmaradhat az online közvetítések létjogosultsága is, de nem hiszem, hogy ettől félteni kellene az élő előadásokat.
CsB: Azt gondolom, hogy ha nem is azonnal, de minden visszatér majd a régi kerékvágásba. Az emberek ismét utazni fognak, fesztiválokra, moziba és színházba járnak. Merthogy ez a természetes.
