Egy korábbi posztunk az operaszínpadi kártyacsatákról szólt, ám kártyázni nemcsak a színpadi hősök, de olykor maguk a komponisták is szoktak. Richard Strauss például a kikapcsolódás szinte egyedüli eszközéül választotta a skat nevű 32 lapos, német nemzeti kártyajátékot, s ha a mester egy-egy új zenekarral vagy operatársulattal dolgozott, rendszerint első dolga az volt, hogy találjon olyan muzsikusokat, akikkel együtt skatozhat.
A híres karmester, Karl Böhm visszaemlékezéseiben így idézte Strauss bizalmas hangvételű magyarázatát, miért is kedveli annyira a skatot: „Nem tudom, miért háborodnak fel az emberek a skat-szenvedélyem miatt. Nézze, Böhmöcske, a skat az egyetlen olyan időtöltés az életemben, amikor nem dolgozom.” Strauss amúgy pár parti skatot még derűs önéletrajzi operájába, az Intermezzóba is belekomponált, a második felvonás elejére:
Liszt Ferenc életét is végigkísérte a kártya, s még akkor is sokat kártyázott, amikor látása idős korára erősen megromlott. Ő leginkább a francia kártyával játszott, de angol eredetű whistet preferálta, s mint írták, Liszt számára boldogtalan volt az a nap, amelyen rendes whist-partiját nem játszhatta. Kártyaprését máig őrzi a Liszt Ferenc Emlékmúzeum, egy korabeli naplóban pedig ez olvasható az idős géniusz kártyázási modoráról: "Ismét whisteznem kellett a Mesterrel, kinek partnere lenni érdekes, mert a játékot szellemes, tréfás közbeszólásokkal fűszerezi, a whistet komolysággal, de gyengén játszva mégis bosszankodik más hibáin."
Liszt látogatói, bizalmasai rendszerint egyúttal a zeneszerző kártyapartnerei is voltak, így a politikus gróf Apponyi Albert, de a zeneszerző Mihalovich Ödön is gyakran verte a blattot vele. S amikor Johann Strauss 1883-ban Pesten vezényelt, A vidám háború című operettjének bemutatóját követően ő is készségesen leült Liszttel kártyázni, s alighanem lopva ő is csalt Liszt javára, mint a barátok és tisztelők többsége.
Más zeneszerzők jobban belesodródtak a kártyaszenvedély örvényébe. Az ördög hegedűse, Niccolo Paganini állítólag olykor még a hegedűjét is föltette egy-egy kártyacsata során, halála előtt pár évvel pedig egy játékkaszinó, a párizsi Casino Paganini megalapításával próbálta rendbe tenni pénzügyeit - katasztrofális eredménnyel. Domenico Scarlatti ugyancsak megküzdött a játékszenvedélyével, s kártyaadósságainak komoly szerep jutott a szonáta műfajának kivirágzásában is, ugyanis az adósságait kifizető Mária Borbála infánsnő (majd spanyol királyné) szonátákat kapott viszonzásul zenemesterétől. A nagy és hihetetlenül termékeny barokk zeneszerző, Telemann viszont más kártyaszenvedélyét szenvedte meg, hiszen élete végéig nyögte felesége kártyaadósságait, még jóval azután is, hogy neje hűtlenül elhagyta.
Bezzeg az életélvező Rossini még a játékszenvedélyből, mások kártya- és rulett-szenvedélyéből is hasznot tudott húzni! Ő ugyanis idővel bölcsen kikötötte, hogy az operaházi kártyatermek (akkoriban voltak ilyenek is!) napi nyereségéből neki is jusson olyan napokon, amikor az ő operáját játsszák éppen.
