Akaratlan versengés egy zeneszerző baráttal, a librettisták állandó kétségbe ejtése és szorongás a sikerért: így készült el Puccini Bohémélete. Az említett versengés másik résztvevője Leoncavallo volt, aki épp Puccinivel egy időben fedezte fel a remek opera-alapanyagot az 1861-ben elhunyt francia abszintivó, Henri Murger bohémtörténeteiben. Puccinit ráadásul saját első telitalálata, azaz a Manon Lescaut világsikere is feszélyezte, magyarán félt, hogy végül egyoperás szerző válik belőle - ám mi már tudjuk, ez végül Leoncavallo végzete lett. Ez a szorongás tehette a komponistát a szokottnál is kényelmetlenebb alkotótárssá: panaszkodott is rá a két librettista, Giacosa és Illica eleget. "Valami...valami...valami" - így parodizálta a Maestro tétovaságát és körvonalazatlan igényeit az egyikük, a nyugodtsága miatt amúgy Buddhának becézett Giacosa.

Puccini azért a legtöbbször tudta, hogy mit akar, vagy hagyta magát meggyőzni. Az ő döntése volt például, hogy nem került a mai 3. és 4. felvonás közé egy kép Rodolphe és Mimi szakításáról, s elfogadva mások javaslatát így komponálta meg Rodolphe és Marcel híres kettősét a 4. felvonás elejére. E kettőst most egy ünnepi MET-koncertről, különleges előadásban mutatjuk:

Puccininek mindeközben egy csomó más dologra is sikerült időt szakítani. Például eljött Budapestre, ahol fellelkesült az operaházi Manon Lescaut-premiertől, s különösen Nikisch Artúr vezénylésétől. A Bohémélet komponálásának idején Puccini jachtot vásárolt, klubot alapított, vadorzásért őrizetbe vették, korszerű fotómasinája láttán pedig egy ízben kémnek nézték. Valamint megnézte Sardou Toscájának egy firenzei előadását - és a dráma nem tetszett neki!

A Bohémélet végül csak elkészült: Puccini egy koponyát és két keresztbe tett lábszárcsontot rajzolt a kottába a Mimi halálával záruló opera végére. "Ha most sem sikerült a kellős közepébe trafálni, akkor otthagyom a szakmát és elmegyek szalámit árulni" - fogadkozott Puccini kiadója és voltaképpeni menedzsere, Ricordi. Az 1896 februári ősbemutatón, Torinóban kiderült, hogy Ricordinak nem kell a húsárúk felé fordulnia. A Toscanini által vezényelt előadás hatalmas közönségsikert aratott, mindössze a helyi kritikusok fanyalogtak, pillanatnyi eltévelyedésnek és azonnali élvezetre készült muzsikának ítélve a Bohéméletet. Igaz, volt részlet, ami csak az ősbemutatót követően került be az operába: a második felvonás zárlata. 

A Bohémélet persze azóta is verhetetlenül népszerű, igazi közönségkedvenc opera. Erről tanúskodik az operaházi Bohémélet-produkció is, amely máig az 1937-es bemutató emlékét őrzi: Nádasdy Kálmán rendezői, Oláh Gusztáv díszlettervezői és Márk Tivadar jelmeztervezői zsenialitásának megidézésével. Igaz, az Operának immár van egy frissebb Bohémélete is (a Bohémélet 2.0), de azért karácsony táján mégis ez a régi a nyerő, a harmadik felvonás oly hangulatos, perspektivikus lámpasorával.