Donizetti egyi leghíresebb operája mostantól az Opera repertoárján is megtalálható! Méghozzá nem is akármilyen formában, hisz sokak kedvenc humoristája, a Karinthy-gyűrűs Kovács András Péter prózai jelenetekkel egészítette ki a cselekményt.

Fotó: Rákossy Péter (Joyful előadás, 2020.)

Nem először sétál az Opera falai közt, hiszen a Joyful! előadások egyik főszereplője volt. De milyen a viszonya az opera műfajával?

Azt mondanám, hogy ambivalens a kapcsolatunk: mély, de távoli tisztelője vagyok az operának. Ez talán annak tudható be, hogy fiatalként, munkásosztálybeli szülők gyermekeként az Operaház előadásai kimaradtak az életemből, így később tudtam csak bővíteni az ismereteimet hanglemezek segítségével. Főleg Mozart és Donizetti műveit hallgattam, talán pont az utóbbit ismerem a legrégebbről, 16-17 éves koromban találkoztam a zenéjével először. Sőt, Az ezred lánya volt az első, amit az operái közül hallgattam! És tessék, nemrég ez a darab talált meg…

Mi volt az első lépés, mikor elkezdett Az ezred lánya prózai jelenetein dolgozni?

Meghallgattam és megnéztem az interneten fellelhető produkciókat, illetve megkaptam az eredeti és több későbbi feldolgozás szövegét. Ezek alapján gondoltam át, hogy mely részeket lehetne modernizálni, maivá tenni, és mi az, amihez egyáltalán nem kell, nem szabad hozzányúlnom.

Mit élt meg kihívásként ebben a folyamatban?

Mivel az operaénekesek nem prózai színészek, főleg nem vígjátéki színészek – amely ugyan egy könnyebb műfaj, de játszani benne mégis rettentő nagy kihívás – oda kellett figyelnem, hogy olyan poénokat írjak a szövegbe, amelyek könnyen elmondatják és megértetik magukat. Nem hagyatkozhattam arra, hogy az énekesek rutinja vagy ritmusérzéke megoldja majd az adott helyzetet, hiszen ezeknek a nagyszerű művészeknek más területen rejlenek az erősségeik.

Kikkel dolgozott együtt a munka során?

A szöveg írása közben folyamatosan kapcsolatban voltam Polgár Csaba rendezővel és Szabó-Székely Árminnal, akiknek természetesen tőlem nagyobb tapasztalatuk van operaelőadások terén. A háborús helyzettel és a katonai életformával kapcsolatban pedig katonai jogász ismerőseimtől kértem segítséget, például egy-egy kifejezés kapcsán.

Mennyire tudta a humorista oldalát belevinni a szövegbe?

Nem nézem külön az egyes oldalaimat. Ha egy szöveget írok, akkor arra törekszem, hogy a teljes énem megjelenjen benne. Igaz, most a humorista mégis előbukkan, méghozzá úgy, hogy igyekeztem fittyet hányni a konvenciókra és elvárásokra, mert a szöveg szabad és korszerű kezelésére törekedtem – természetesen mindezt az opera szolgálatába állítva.

Van kedvenc része a darabból?

Van egy jelenet, amit én vittem bele; amikor Sulpice azt latolgatja hangosan, hogy vajon Tonio civilnek vagy partizánnak minősül-e, mert ha az utóbbi, akkor a háborús szabályok szerint fegyveres, és mint ilyen, kilőhető – miközben a tiroli fiúba halálosan szerelmes Marie mindezt hallja. Itt tehát az a bizonyos „kocka” katonai gondolkodás és a szerelmek túláradásának ellentéte jelenik meg. Nagyon szerettem kidolgozni ezt a kontrasztot, és kíváncsi is vagyok, hogy milyen lesz színpadon az egész darab. Egyszer benéztem az egyik próbára, akkor az énekesek azt mondták, hogy nagyon tetszik nekik a szöveg, remélem, a nézők is szeretni fogják

Fotó: Kummer János (Krampácsolók próba Janklovics Péterrel)

Január 28-án debütál a Janklovics Péterrel közös Krampácsolók c. estjük, vagyis inkább már éjszakai műsoruk. A címet készen kapták, hogy kezdték el feltölteni tartalommal?

Péternek már volt tapasztalata zenei stand-upokkal a Zenegyűlölő c. műsora miatt, melynek már a 2.0-ás verziója volt látható az Erkel Színházban. Én pedig már annyit megtanultam az opera műfajáról, hogy mindketten belülről tudtunk rátekinteni a témára, ízekre szedtünk, egyenként boncolgattunk mindenféle ötletet: az egész jelenséget, a dramaturgiát, az egyes operai zsánereket, az operai művészeket és természetesen az adott darabot, ami a Krampácsolók napján lesz látható. Ezek összetételével kerültek ki az egy-egy órás műsorok, amelyeken Dénes István zongoraművész kísér majd minket, de nem csak zenével, ötletekkel is hozzájárul az estekhez. Mi a próbákon eddig nagyon jól szórakoztunk, reméljük, hogy a nézőknek is nagy nevetésben lesz részük!

Szerző: Szabó Zoé Júlia

2021 novemberében nagy sikerrel mutatkozott be Andrássy-Neuenstein Frigyes átdolgozásában a János vitézke c. gyermekelőadás. A darab (egyik) különlegessége, hogy a Gyermekkar és a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei először állnak színpadra együtt egy közösen készített produkcióban. Harangi Mária rendezőt és a Gyermekkart vezető Hajzer Nikolettet kérdeztük a próbákról.

Fotó: Berecz Valter.

Egy rendszeres matiné-sorozat alapkövéről beszélünk. Miért pont a János vitéz?

Harangi Mária: Mondhatjuk, hogy az Opera befogadta falai közé a produkció ötletét. Petőfi művének dramaturgiáját felhasználva Kacsóh Pongrác művéből válogatott dalokat Andrássy-Neuenstein Frigyes, akinek a darab köszönhető. Ő egyébként már játszotta ezt felnőtt művészekkel gyerekek számára, most pedig azzal az ötlettel vette át Ókovács Szilveszter főigazgató úr, hogy a felnőtt mesélő mellett gyerekek, tehát a Gyermekkar és a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei, adják elő a történetet. És hogy miért pont a János vitéz? Nyilván ennek a darabnak mindenféle formában helye van az Operában, egyrészt a Petőfi-féle szöveg, másrészt Kacsó dallamai miatt is örökzöldnek számít.

Gyermekelőadás gyermekek fellépésével. Mire helyezi a hangsúlyt ilyenkor a rendező?

H. M.: Számomra nagyon gyorsan összeállt a koncepció azon része, hogy ez a darab akkor lesz érdekes, ha spontán játéknak fog tűnni és talán bizonyos pontokon a néző gyerekek is bekapcsolódhatnak, ha kedvük van. Semmiképpen nem egy erőltetett interaktív játékra kell gondolni, ehelyett közösségi élményt igyekszünk teremteni: egy szőnyeget terítettünk a Hevesi Sándor terembe, amire ülhetnek, a nézőtér egy része rá is nyúlik erre a területre, melynek közepén a mesélő ül. Csupa olyan tárgyat használunk, amiket gyerekek is el tudnak készíteni, ezzel felidézve a gyermeki játék hangulatát, például papírcsákót hajtogatunk vagy törölközőből tekerünk turbánt a fejünkre. Tehát nagyon egyszerű ötletekkel jókedvű, spontán, felszabadult légkört teremtünk, ami a gyermekeknek, remélhetőleg mind a színpadon állók, mind pedig a nézők számára ismerős lesz.

„Interaktív gyermekelőadás” – áll a programban. Mi vár tehát a kicsi és nagy nézőkre?

H. M.: Bennem az interaktív játék mindig egyfajta félelmet ébresztett, már kisgyermek korom óta. Ha az interaktivitás erőltetett egy darabban, az rosszul is el tud sülni, illetve vannak olyan gyerekek, akik nem élvezik például azt a helyzetet, mikor a színpadra invitálják őket. Ilyen fajta interaktivitásra nem készülünk, cserébe ott ülhetnek a játszók között, kapnak egy-egy tárgyat a kezükbe, melyről éppen szó esik vagy együtt énekelhetnek a szereplőkkel. Olyan közösségi élményt igyekszünk nyújtani, ahol ők is hallathatják a hangjukat, részt vehetnek benne, de mindez nem felszólításra történik.

Fotó: Berecz Valter.

Másképp állnak hozzá a gyerekek most, hogy az előadás jórészt az ő vállukon nyugszik?

Hajzer Nikolett: Számukra nem annyira mérvadó, hogy mekkora az adott szerep, inkább „csak” az izgulás mértéke tér el, de ugyanannyi felkészüléssel jár bármelyik feladat. Talán inkább számomra jelent többet ez a mostani darab, mivel nem csak egy kis szeletért, hanem az egész előadásért vagyok felelős, hiszen az összes szerepet a gyerekek éneklik. Ezzel együtt persze a János vitézke lehetőség is, nem gondolom azt, hogy az összeállítás bárkinek negatív teher lenne. Szerintem nagyon örülnek mind a szólisták, mind a kisebb prózai szerepet vállalók ennek a darabnak, és bízom benne, hogy mindenki izgalmas feladatnak tartja.

Említette, hogy az Ön számára kihívást jelentett a darab. Melyek voltak ezek pontosan?

H. N.: Egyfelől sok volt a betanítandó anyagmennyiség, de időben elkezdtük a felkészülést, így ezzel nem volt gond. Másfelől azonban mégiscsak felnőttekre írt szerepekről beszélünk, melyeket most gyerekeknek kell elénekelni, számomra leginkább ez a tény jelentette a kihívást. Fel kellett nőniük a feladathoz, én csak közvetíteni tudtam közöttük és a kotta között, és persze segíteni, amennyit lehetett, de a megvalósítás, az éneklés, a játékmód a gyermekeken múlik. Ezzel kapcsolatban az is kihívás volt, hogy Jancsi szerepét két olyan fiúnak tanítottuk be, akik már mutáltak, így ők a gyermekkar életében már egy ideje nem vettek részt és nem nagyon énekeltek azóta. Ráadásul mi sem foglalkoztunk még mutálás utáni gyerekekkel, úgyhogy ez mindenképpen újdonságnak számított.

Milyen így a próbák hangulata, hogy a két gyermekcsapat együtt dolgozik?

H. N.: Előadás keretében, a Növendékkarácsonyt kivéve, valóban nem voltunk még egy színpadon. Elképesztően izgalmas látni, pedagógusként is, hogy hogy viszonyulnak a táncos növendékek a mesternőjükhöz és az előadáshoz. Nyilván vannak különbségek, melyek által kölcsönösen tudunk tanulni egymástól. Nagyon jó látni a gyerekek alázatos munkáját, teherbírásukat, hogy mennyire szeretik ezt a műfajt, ahogy mindenki száz százalékosan igyekszik teljesíteni. Példaértékű, amit ebben az időszakban végigcsinálnak, mellette az iskolában is teljesíteniük kell, illetve a járványhelyzet is mindennapi kihívást jelent számukra is. Szerintem fontos, hogy a nézők tudják, hogy ez a közel száz gyerek mennyit dolgozik és amit csinálnak, az szép minőségben is jelenik meg.

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Két év kihagyás után újra a kórusoké az Erkel Színház színpada. A „dalos hétvége” második napján, 2022. január 23-án, vasárnap délután az ország számos részéről érkeznek énekkarok, hogy nyolc-tíz perces műsort adjanak egymásnak és baráti vetélkedőn vegyenek részt. Idén pedig élő közvetítés segítségével bárki részese lehet az élménynek. A részletekről és szervezésről Csiki Gábort, az Opera karigazgatóját kérdeztük.

Fotó: Rákossy Péter (korábbi DalárNap)

Mi a célja az évente megrendezésre kerülő Dalárnapnak?

A legfontosabb célunk az, hogy fenntartsuk azt a nagyon szép hagyományt, melyet az Opera 2015-ben kezdett el – vagyis inkább folytatott, hisz az eredeti Dalárnap ötlete Erkel Ferenctől származik, és több mint száz évre nyúlik vissza. Erkel nagyon erősen harcolt a fővárosi és a vidéki, akkori nevükön daláregyletek egybetartásáért és fellépési lehetőségeikért. Olyannyira fontosnak tartotta ezt, hogy még zeneműveket is írt az egyes kórusoknak. Ebbéli igyekezetét szem előtt tartva szeretnénk teret adni az országban és határokon túli amatőr kórusoknak, hogy egy szakmai nap keretében találkozhassanak, énekelhessenek egymásnak.

Visszajelzést adhatnak egymásnak a kórusok?

Igen, szavazási akcióval toldottuk meg programot. 2019-ben vezettük be, hogy az énekkarok interneten keresztül szavazhattak és adhattak visszajelzést egymás előadásáról. Idén ez annyival lesz különlegesebb, hogy online, az Opera Facebook-oldalán élőben fogjuk közvetíteni a műsort, így az otthonról nézők is bekapcsolódhatnak a szavazásba ezen a linken keresztül, illetve vasárnapig egy weboldal is elkészül majd a programról dalarnap.opera.hu név alatt.

Milyen visszajelzéseket kapott az Opera a kórusoktól?

Mindenképpen azt emelném ki, hogy azok az énekkarok, akik egyszer már jártak a Dalárnapon, a következő évben is visszajönnek. Eddig 2019-ben volt a rekord, amikor is 38 kórust hallgattunk meg. Azért fontos ez a mérőszám, mert a fellépők önkéntesen, saját költségükön utaznak ide, mi gyakorlatilag csak a színházat, a programot és az esti előadást biztosítjuk, de minden más költség és szervezés őket terheli.

Honnan érkeznek a kórusok az idei Dalárnapra és milyen műsort hoznak magukkal?

A legtöbb kórus országhatáron belülről érkezik, de volt már példa határon túli vendégekre is, idén is lesz olyan énekkar, akik Felvidékről fognak hozzánk utazni. Ehhez hasonlóan igen változatos szokott lenni a program, mint ahogy a kórusok összetétele is: leánykar, vegyeskar, gyermekkar és férfikar mind állt már az Erkel Színház színpadán. A műsoruk is ennek megfelelően széleskörű, a művek nehézségi fokozatát nézve hallottunk már komoly, profi kórusokra írt szerzeményeket és úgymond egyszerűbb népdalcsokrokat is. Cserébe érdekes módon valahogy mindig úgy jön ki az összeállítás, hogy nincs túl sok átfedés a műsorok közt, és hála Istennek, nagyon sok magyar szerző műve hangzik el a Dalárnapon, például Kodály és Bárdos Lajos szerzeményei állandóan terítéken vannak.

Milyen teendőkkel jár a Dalárnap szervezése az Ön számára?

Kiss Krisztinával, a zenekari titkárság csoportvezetőjével már nagyon korán, általában szeptemberben elkezdjük a szervezést. A legelső feladat az enyém, mert a Dalárnap napjára eső előadásból, amely idén Donizetti Az ezred lánya c. operája lesz, kell kiválasztanom azt a részletet, amely megfelelő arra, hogy azt a közönség soraiból ülve a vendégkórusok az Opera Énekkarával együtt tudják énekelni. Ezután következnek a meghirdetés, hogy minél messzebbre eljusson a Dalárnap híre. A vetélkedőket is mi dolgozzuk ki, az egyik a már említett internetes szavazás, melynek a fődíja – ez most viccesen fog hangzani – én vagyok. Azaz, a legtöbb szavazattal bíró kórus egyik koncertjét az Opera karigazgatója dirigálja majd és az Opera Café műsorában is szerepelnek fognak. A másik vetélkedő pedig egy papíralapú kvíz az aznap esti előadáshoz kapcsolódóan, amit Kiss Krisztina állít össze. A helyes kitöltők között három nyereményt sorsolunk ki, melyek közül az egyik a MagyarOpera200 c. kiadvány lesz, ami egy több mint 50 CD-ből álló gyűjtemény. Meg kell, hogy mondjam, még nekem sincs meg, pedig van olyan felvétel közte, amin szólistaként éneklek…(nevet).

Mire számít a mostani Dalárnapon? Ön vajon mit fog hazavinni?

Egy kicsit kétségbeestem, mivel a szokásos 30-35 kórus helyett most a járvány miatt 15-re csökkent az ideutazók száma. Ennek ellenére azt gondolom, hogy van jó oldala is, például kevésbé leszünk időszűkében, jól be tudjuk majd osztani a műsort, ami nagy segítség lesz az élő közvetítéshez is, hiszen ezt most csináljuk először. Összeségében azt várom a mostani hétvégétől, hogy még egy szinttel komolyabb megmérettetéssé váljon a Dalárnap.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanat, amit az eddigi Dalárnapokon átélt?

2019-ben történt, az akkori szavazáson a Kecskeméti Csiribiri Kicsinyek Kórusa lett a nyertes. Akkora tapsolást és örömből fakadó hangorkánt, amit az a hatvan gyermek akkor adott, életemben nem hallottam még! Felejthetetlen élmény volt!

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Mutathat még újat egy világhíres operaénekes? – tette fel a kérdést első sorban magának Rost Andrea. A válasz igen volt, így született meg a Kossuth-díjas szoprán gyermekkorának meghatározó zenéiből a Ma éjjel táncolnék – Dalok a lányszobámból című műsor, melynek január 15-én, február 20-án és március 19-én ad otthont az Eiffel Műhelyház. A világjáró énekesnőhöz a szintén Kossuth-díjas Hot Jazz Band társul. Egy héttel a koncert előtt a műsor születéséről, gyerekkori dalokról, az eiffelbéli előadás különlegességeiről és egy április ajándékról beszélgettünk.

Hogyan született meg a Ma éjjel táncolnék – Dalok a lányszobámból ötlete?

A pandémia alatt, körülbelül pont egy éve született meg bennem ennek a műsornak az elképzelése, mikor arról gondolkodtam, hogy mi az, amit a közönség még nem tud rólam. Arra jutottam, hogy sokak számára ismeretlen lehet, hogy nem a komoly zene oldaláról jövök, sőt, hogy 14 éves koromig nem is tanultam zenét! A Ma éjjel táncolnékban azt szeretném megmutatni, hogy az operán túl milyen más zenei műfajokat kedvelek és hogy fiatalkoromban milyen elképzeléseim voltak a jövőt illetően: operett vagy musical szerepekre vágytam, és persze arra, hogy egyszer Hollywoodban leszek színésznő (nevet). Gyermekként a könnyűzenét preferáltam, 1966-ban indult a Táncdalfesztivál, ennek hatására jött az életembe Szécsi Pál, Zalatnay Sarolta, Kovács Kati, Koncz Zsuzsa és Illés-együttes, az ő számaikat unos-untalan hallgattam és énekeltem. De Marilyn Monroe ikonikus I wanna be loved by you c. dalát is nagyon szeretem, bele is került a műsorba.

Mely szempontok szerint válogatta össze a műsorszámokat?

Csakis szerelemből! És persze, hogy melyeken keresztül tudok megmutatni egy másik oldalt magamból, azt, amit még nem ismer a közönség, olyan dalokat válogattam, amelyekről tudok majd mesélni. De a Hot Jazz Band frontembere, Bényei Tamás is adott ötleteket, például Lajtai Lajos Hol van az a nyár? c. számát ő ajánlotta, hogy együtt tudjuk énekelni, ahogy azt Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán tette 1969-ben. Az a szép ebben a műsorban, hogy a szenvedélyes daloknál kezdve a drámaiakon keresztül, egészen a nagyon könnyedekig minden benne van.

Dolgozott már a Hot Jazz Banddel?

Természetesen ismertem őket, de még nem dolgoztam velük, a menedzserem, Lőrinczy György hozott össze bennünket. Szerinte jó párosítás lennénk, és valóban igaza lett – ami a jó menedzser ismérve. A vidéki előadások is bizonyították, hogy sikeres lett a találkozásunk: Szinte egy szempillantás alatt fogytak el a jegyek, Debrecenben több, mint ezer ember jött el meghallgatni a koncertet! Klassz dolognak tartom, hogy ilyen sokan kíváncsiak voltak arra, mit tudhat még egy operaénekes, milyen újabb meglepetést adhat a közönségnek. Egyébként a cím is a menedzseremtől származik, miután végigolvasta a dallistát, ezt ajánlotta.

Van kedvence a dalok közül? Olyan, amelyre különösen fel szeretné hívni a nézők figyelmét?

Nagyon szeretem a Somewhere over the rainbow c. dalt, ahogy azt Judy Garland énekelte az Óz, a csodák csodájából. Benne van az a kislány, aki én is voltam, az életem pedig a dalban elhangzó álom megvalósulása, ahogy kicsiként színpadról, táncról, zenéről, szép hangról, gyönyörű ruhákról és a közönség szeretetéről ábrándoztam!

A műsorban elhangzik Lauretta áriája a Gianni Schicchi c. operából, mintegy jelképezve, hogy végül az opera felé fordult. Minek volt köszönhető az elköteleződése e műfaj mellett?

Az énektanárnőm, Bikfalvy Júlia, jelentette ki, hogy a hangom operára hivatott. Majd egy fantasztikus Tosca előadást láttam az Erkel Színházban, melynek címszerepét Renata Scotto énekelte. Ez az előadás akkora hatással volt rám, hogy végül az opera mellett döntöttem.

Egy önálló esten, mikor minden szem önre szegeződik, a megjelenés hangsúlyozottan fontos. Milyen szempont alapján választja ki a fellépő ruháját?

Valóban, a megjelenés sosem egyszerű dolog… Mindenképpen szerettem volna valamilyen csillogó, tollas, látványos ruhát, olyat, ami megidézi Hollywoodot, ebben volt segítségemre Pásztor Anita divattervező, akivel idén hosszú távon fogunk együttdolgozni. De nem fogok sokszor átöltözni, hisz nem lesz rá időm, három váltásnál biztosan nem lesz több. És igazság szerint ebben a műsorban a zene a lényeges, hogy mit tudok majd a hangommal megfesteni, hogyan jelenítjük meg a zene és szöveg mondanivalóját a Hot Jazz Banddel. De annyit még elárulok, hogy más ruháim lesznek, mint amit az eddigi előadásokon viseltem.

Lesz még további különlegessége a mostani előadásnak, ami máshol még nem volt látható?

Abszolút, például lesz vetítés a háttérben. Kihasználjuk, hogy az Opera egyik játszóhelyén, egy olyan színpadon adjuk elő ezt a műsort, amely a magas technikai elvárásoknak is megfelel, a műsor javára fordítjuk a kulisszákban rejlő lehetőségeket.

Áprilisban visszatér az Operaházba, méghozzá a Házba, a Simon Boccanegra női főszereplőjeként. Mennyire nehéz ez a szerep, énektechnikailag hogy képzeli el Ameliát?

Hangilag nagyon érdekes ez a szerep: számomra az elején úgy tűnik, mintha Donizetti Lammermoori Luciáját énekelném, majd ebből szépen lassan átváltanék Desdemonára az Otellóból. Verdi egy igen különleges keveréket alkotott meg Ameliában. Számos felvételt hallgattam, amelyeken sötét hanggal, enyhén öblösen éneklik a szólamát, ezekkel szemben az enyém kislányosabb lesz, a mélységeket pedig igyekszem természetes módon megoldani. De mindenképpen szenvedélyes Amelia leszek!

A szerepbéli édesapját Placido Domingo énekli, akivel már több alkalommal, például az Opera New York-i turnéján, a Carnegie Hallban dolgoztak együtt. Milyen vele egy színpadon állni?

Placido Domingóval mi leginkább közös koncerteken léptünk fel, illetve többször vezényelt engem. Ezért nagy ajándék nekem, hogy a kerek születésnapi évemben lesz az első alkalom, hogy egy operában, szerepformálás közben lépünk fel együtt. Egy jó zenésszel, figyelmes úriemberrel mindig jó dolgozni, nyugalmat áraszt és pontos. Ugyan már nem tenor szerepekben csillog, de a régi ragyogást továbbra is hozza magával: a színpadi jelenléte és zenei formálása egy egészen egyedülálló és kivételes művésznek a portréja. Nagyon boldog vagyok, hogy áprilisban létrejöhet a Simon Boccanegra, méghozzá ezzel az újdonsággal társítva.

Itt az ideje az újabb kincskeresésnek! Szombaton, elöljáróban a január 14-ei Az ezred lánya bemutatójához, szintén Donizetti-darabnak lehetnek tanúi azok, akik a Hevesi Sándor Háziszínpad nézőterén foglalnak helyet – vagy megnézik a Facebook-oldalon közzétett felvételt. Az Éljen a mama! egyik, szó szerint hangadó karakterét játszó Szakács Ildikó szerint nagyon élvezi Corilla, a primadonna szerepét, még ha annak személyisége a valóságban igen távol is áll tőle. 

Nem ez az első fellépése a Kincskeresők sorozatában. Meséljen a koncepcióról, mi a lényege ezeknek az előadásoknak?

A legfőbb célja, hogy egy órában be tudjunk mutatni nyolc olyan operát, amiket nagyon ritkán, vagy, sajnos, egyáltalán nem tűznek műsorra mostanság. Másik lényeges szempontja pedig a fiatal, pályakezdő művészek szerepeltetése, hogy kipróbálhassák magukat mindenféle szerepben és helyzetben. Ami nekem személyesen fontos és feltöltődést ad, az a háromhetes műhelymunka, ami egy-egy produkció előkészítésénél zajlik. Ezalatt a rövid idő alatt nagyon jól összekovácsolódott a csapat, és ennek köszönhetően próbáról próbára inspiráljuk egymást. Az Éljen a mama! pedig pontosan erről az összefogásról szól.

Máshogy zajlik a próbafolyamat most, mint egy nagyszínpadi előadásnál?

Általában hat hét áll rendelkezésünkre egy produkciónál. Toronykőy Attila rendezési stílusának köszönhetően feleannyi idő alatt is remek előadás született.

Említette, hogy a Kincskeresők egyik különlegessége, hogy pályakezdő művészek szerepelnek a darabokban. Milyen velük a munka?

Mindannyian fiatalok, a 30-as éveik elején járnak, így egy részről hangilag és fizikálisan is jó erőben vannak, másrészt pedig mindannyian nagyon kreatívak, sokszor improvizálunk. Ez a darab meg is adja erre a lehetőséget. Összeségében csak pozitívat tudok mondani a kollégákról, lelkesek és nagyon ösztönző velük a munka.

Találkozott már korábban az Éljen a mamá!-val?

Hallottam, hogy létezik (nevet). De a szerepet még nem énekeltem, holott egyszer már majdnem megtalált, azonban éppen akkor érkezett világra a kislányom, így érthető módon nem vállaltam. Ám most boldog vagyok, hogy elénekelhetem, mert Donizetti zenéjét nagyszerű felüdülésként élem meg. Nagyon nehéz és bravúros a szerepem, és a többieknek sincs könnyebb dolga. Mégis talán majd úgy tűnhet a nézőknek, hogy kisujjból kirázzuk a szólamainkat, de ez egyáltalán nem igaz.

Ön a primadonna Corillát alakítja. Milyen lesz ő az Ön megformálásában?

Corilla egy nagyon hisztis primadonna, aki ugyan már nem fiatal, de bőven van benne küzdőszellem, amiben nagy segítséget nyújt neki a férje. Valójában ő intéz mindent, Corilla pedig csak hisztizik és követelőzik, de nem tesz a dolgokért semmit. Rendszerint érezteti a művésztársaival, hogy ő az első, a többiek pedig jelentéktelenek körülötte. Igazi csapatjátékosnak tartom magam és így meglehetősen távol áll tőlem ez a fajta mentalitás, de ahogy már korábban említettem, remek csapattá váltunk és ez segít nekem, hogy olyanná válhassak amilyen nem vagyok. Csütörtökön volt az első öltözéses próbánk, így még onnan is kaptam újabb inspirációt, de úgy hiszem, hogy még szombatig is változni fog az elképzelésem.

Ha már szóba kerültek a jelmezek, milyen rendezői koncepcióra számíthatnak a nézők? Korhű, modern, futurisztikus, esetleg valamilyen ötvözet?

Abszolút a mai korba helyeztük a darabot. Az Éljen a mama! egyből a próbával kezdődik, azzal a helyzettel, amikor a primadonna megmutatja, hogy áll az áriájával. Utána következik a tenorista és sorban a többiek is, majd egyszer csak betoppan Agatha mama, aki az egész rendszert felborítja. Onnantól kezdve már nem próbálunk, hanem veszekszünk. Az első felvonásban teljesen civil öltözetben leszünk, majd a másodikban apró változtatások tűnnek fel a ruháinkon, mintegy jelzés-szerűen, hogy akkor már a darabbéli előadást, a Romulus és Ersiliat próbáljuk.

Az Éljen a mama! „színház a színházban” típusú darab, így a művészekre egyből két szerepet ró. Hogy érzi magát az ilyen feladatoknál?

A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy úgy énekeljem el az áriát, mintha valóban egy próbán lennék, nem pedig előadáson, de közben mégis bennem van a tudat, hogy közönség előtt szerepelek. Szerencsére Toronykőy Attila nagyon jó pillanatokat tesz a darabba, amelyektől nyilvánvalóvá válik, hogy a színpadon mégis egy próba folyik. Amitől pedig még különlegesebb lesz ez a mostani Kincskereső, hogy maga Mona Dániel, aki eddig a műsorvezetőként volt jelen, szereplő is lesz: a szövegíró, igazgató és impresszárió bőrébe fog bújni. Először furcsa volt, hogy úgy kell az ő soraira reagálnunk, hogy nem énekelve, hanem prózában mondja el a szövegét, miközben az akkordokat halljuk a zongorától. Azonban most már annyira természetessé vált, hogy nem is tudom, hogy reagálnék, ha valaki énekelné ezt a szólamot. Nagyon-nagyon várjuk az eredményt, néhány kollégánk már látta a munkálkodásunkat, sokat nevettek rajta, ez nekünk pedig jó visszajelzés, mert az Éljen a mama! valóban egy egyórás önfeledt kikapcsolódásnak ígérkezik!

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Január 8-án újra megtelik az Eiffel Műhelyház Mozdonycsarnoka, ahol ezúttal Beethoven egyetlen operája, a Fidelio csendül fel. Az Opera művészeit Stefan Soltész karmester fogja össze, a magyar énekesek mellett pedig az elismert cseh tenor, Pavel Černoch is színre lép. Az első próba után az általa alakított Florestan szerepéről, első magyarországi benyomásairól, üzletről és az énekesi pályáról beszélgettünk.

Fotó: ©Kurecka

Az idei évadot a Berlini Staatsoperben Florestan alakításával kezdte. Milyen kapcsolata van ezzel a szereppel?

A berlini Fidelio számomra nem csak az új szereppel való debütálást jelentette, hanem a járvány utáni évadnyitó előadásom volt egyben. Hosszú ideje várok arra, hogy a német repertoáromat is kiépíthessem, már öt, hat hét évvel ezelőtt is kerestek meg erre vonatkozó ajánlatokkal, de mindenképpen A bűvös vadász Maxával szerettem volna kezdeni. Ezt sikerült is tavaly Münchenben elénekelnem. A második helyen pedig Florestan szerepelt. Mivel a hangom még mindig a magasabb regiszterek felé fejlődik, Florestan első áriája kiváló arra, hogy ezeket a magasságokat meg tudjam mutatni. Nagy kihívás ugyan, de úgy érzem, hogy ez a szerep jókor, jó időben talált meg. 

Először jár Magyarországon és a lép fel a Magyar Állami Operaház produkciójában, de dolgozott-e esetleg már magyar művészekkel?

Igen, Fischer Ádámmal volt szerencsém Brüsszelben, a La Monnaie Operaházban egy Ruszalka előadásnál találkoznom. Szenzációs volt, Stefan Herheim rendezési koncepcióját is nagyon szerettem, de a karmester úrral való közös munkáról is sok jó emlékem maradt.

Milyenek az első benyomásai a Magyar Állami Operaházról?

Az Opera lehetővé tette, hogy egy fantasztikus és nagyon kedves karmesterrel (Stefan Soltész – a szerző) találkozzak, aki vicces, de ezzel együtt nagyon pontosan tudja, hogy mit szeretne kihozni a zenéből – ezt a hozzáállást pedig nagyon szeretem! Az egész előadásról egzakt elképzelése van, és azt szeretné, hogy hűek maradjunk mind a kottához, mind pedig a zeneszerzőhöz. Úgy gondolom, hogy a mostani első próba után egyből jól megértettük egymást. De az eddig megismert kollégákról – még csak kevesükkel találkoztam – is csak jókat tudok mondani.

Melyik operai hős áll Önhöz a legközelebb?

Szerencsére nagyon sok szerepet szeretek és gazdag francia, cseh, orosz és olasz operát énekelhetek, most pedig elkezdtem a németet is. Igazság szerint nem is tudom megmondani, hogy melyik áll a legközelebb hozzám. Ugyanúgy magaménak érzem a Tosca Cavaradossiját, mint most Florestant.

Próbafotó: MÁO, Rákossy Péter. 

Ebben az évadban több olyan szerepet fog énekelni, melyek már a repertoárját képezik. Azonban tartogat az új év új kihívásokat is?

Valóban, Janáček Jenůfa c. operájában három éve már Laca, a lírai tenor szerepét éneklem, a budapesti Fidelio után rögtön a Theater an der Wienben fogok vele fellépni. Utána visszatérek Puccinihez, a Pillangókisasszony Pinkertonja következik Hamburgban, végül nagyon várom, hogy a Ruszalka hercegét énekelhessem Drezdában, Christof Loy csodaszép rendezésében. A kihívást pedig két nagyobb feladat jelenti: az egyik újfent Berlinben vár, ami Richard Strauss Daphne c. operája lesz, melyben Apollót alakítom, nyáron pedig újfent Christof Loy-jal, a kedvenc rendezőmmel dolgozhatok: a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében a Borisz Godunov miatt fogunk találkozni, melyben Grigorijt éneklem. Érdekesség, hogy a Rimszkij-Korszakov-féle változatot adjuk elő, így ez valóban kihívás lesz, amit azonban nagyon várok, hisz egy gyönyörű munkáról van szó. A szerepemet már korábban elkezdtem betanulni, de a járvány miatt ezt az előadást is el kellett halasztanunk.

Az énekesi szerepen túl Önnek van egy üzletember-oldala is.

Ez így van. Ennek előzménye, hogy éneklést csak magánúton tanultam, az egyetemet menedzsment és közgazdász szakon végeztem. Az énekesi karrieremet csak harminc évesen kezdtem, előtte aktívan az üzlettel foglalkoztam, több vállalatot alapítottam marketing és menedzsment profillal, melyek a mai napig működnek, és természetesen én is foglalkozom velük. Az egész pályafutásomnál fontos volt, hogy egyensúlyt tartsak az énekesi és az üzleti világ között, hogy soha ne kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe, így az anyagi szabadság miatt a szakmámban is szabad voltam.

Tehát 30 évesen állt először színpadon. Milyen tanácsot adna egy pályája elején lévő énekesnek?

Véleményen szerint az a legfontosabb, hogy megtaláljuk a megfelelő tanárt. Fiatalként figyelmesen és vigyázva kell főiskolát, zeneiskolát választanunk, hogy hol fogunk 3-5 évet eltölteni. A tanár esetében nem az a mérvadó, hogy mennyire jó vagy rossz, hanem hogy mennyire értik meg egymást a diákjával. Olyan mestert kell találni, aki érti a hangunkat és azt fejleszteni tudja, jól hallható eredménnyel. Az is fontos, hogy a fiataloknak legyen bátorságuk változtatni, ha szükséges. Ha már a kezdetekkor rossz technikát kapunk, és nem megfelelő tanárral dolgozunk, a későbbi karrierünk során problémákba fogunk ütközni. Ezt én is átéltem, az első három tanárom nem volt jó, ennek következménye volt, hogy olyan későn debütáltam, és még mindig vannak olyan énektechnikai dolgok, melyekkel most is küzdök. Végül Olaszországban találtam meg azt a mestert, aki a legtöbbet segített, a mai napig ő a mentorom. Egy énekesnek a kiváló tanár jelenti a felszabadulást!

Szerző: Szabó Zoé Júlia

A fiatal erdélyi basszista erősíti a december 16-tól látható Bohémélet gárdáját. Villáminterjúnkból kiderül, hogy nagyon is magáénak érzi Colline, a filozófus szerepét!

Fotó: Kummer János.

Hogyan találkozott először az opera műfajával?

3-4 éves lehettem amikor előadás közben megpróbáltam rávenni a körülöttem levő társaságot, hogy segítsenek már Édesanyámon, mert szegény leesett a magas épületről és nem látom. Ahogyan valószínűleg helyesen tippelte, Puccini Toscájáról van szó, Kirkósa Júliával a címszerepben… ez az első valódi emlékem és ugyanakkor találkozásom a műfajjal.

Első diplomáját zongora szakon szerezte a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián, miért fordult végül mégis az éneklés felé?

Mivel mindig is érdekelt a szakmámnak a többoldalúsága, az egyetemi zongoraszakos éveimben párhuzamosan jártam kamara kórus próbákra is, Cornel Groza karvezető Cappella Transylvanica-jába, ahol annyira otthon éreztem magam a kórus közösségében – mind hangilag, mind természetben – hogy még én is meg voltam lepődve, amikor ugyanaz a karvezető telefonon felhívott egy nap, hogy szüksége lenne az én hangomra az őáltala irányított Kolozsvári Filharmónia Kórusának egyik külföldi projektje kapcsán. Ebben a periódusban ismerkedtem meg ezzel a műfajjal és valószínűleg a legszebb hangszerrel: az emberi hanggal.

A Bohéméletben Colline-t, a filozófust alakítja. Fel tud fedezni közös vonásokat ezzel a karakterrel?

Természetesen! Mindketten introvertáltak vagyunk, túlságosan is sok időt töltünk el önelemzéssel és mindketten idealisták vagyunk. Ha netán Colline-nak lenne az operában szerelme vagy épp szeretője, valószínűleg teljesen alárendelt viszonyban lenne az ő általa elképzelt ideális kapcsolatban, de nem a szeretett személynek rendelné alá magát. Ő tiszteletreméltó lenne, mind erkölcsileg, mind a szakmájában, mind pedig a szociális közegben egyaránt.

A IV. felvonásban hangzik el az ismert Vecchia zimarra kezdetű ária, melyben Colline búcsút vesz a kabátjától. Volt már arra példa az Ön életében is, hogy el kellett engednie valamit?

Persze, hogy volt, és van is, mint mindenkinek az életében. Legutolsó példa épp az imént említett Kolozsvári Filharmónia Kórusa, akikkel szép kerek 10 évet töltöttem együtt.

Milyen színpadi feladatok várnak Önre a közeljövőben?

A legfontosabb színpadi feladatom az eddigi pályafutásom során a Sekrestyés szerepének alakítása lesz februárban, Londonban, a Covent Garden-i Royal Opera House színpadán. Puccini Toscájában Jonathan Kent rendező elképzelésében a világhírű Marco Armiliato vezényel és Angela Gheorghiu, Ştefan Pop és Michael Volle sztárénekművészek szerepelnek majd.

Végezetül, melyik operai karakter az álomszerepe?

Nem szeretnék senkit kiábrándítani, de nincs álomszerepem. Nekem mindig a következő színpadi alakításom lesz az álomszerep!

Szabó Zoé Júlia

A fiatal olasz szoprán alakítja idén a Bohémélet női főszerepét, Mimit. Beszélgetésünk az első előadás előtt két órával zajlott, de semmilyen izgalom nem fedezhető fel az énekesnőn, szeme vidáman mosolyog, ő maga is kijelenti, hogy nem érez idegességet. A szerep, Puccini zenéje és a budapesti tartózkodása mellett a karácsonyról is beszélgettünk Angela Nisivel, aki saját készítésű meglepetéssel is készült kollégái számára.

Fotó: Kummer János.

Hogy érzi magát most, az előadás előtti két órában?

Természetesen nagyon izgatott vagyok, de jó értelemben, hisz számomra ez az előadás premiert is jelent. Mimi szerepét mélységesen szeretem, és nem aggódom a mai este miatt, sőt, inkább nagy örömet érzek. Körülöttem minden ember fantasztikus és kedves velem, nagyon szerencsésnek érzem magam most is, és majd a színpadra lépéskor is az leszek.

Több Puccini szerepet énekelt eddigi pályafutása során. Milyen a kapcsolata honfitársa zenéjével?

Valóban, több Puccini-hősnőt alakíthattam már, köztük volt Liu, Lauretta és Angelica nővér is. Nehezen tudom körbeírni a kapcsolatom vele, mivel az egyik kedvenc zeneszerzőm. Sokat jelent számomra, hogy olaszként énekelhetem a darabjait, és imádom azt a zenei korszakot, a 19. század végét és a 20. század elejét, amelyben alkotott. Szóval minden körülmény csak mélyíti a rajongásom Puccini felé (nevet). Puccini képes arra, hogy szó szerint gyomorba vágó zenei élményt adjon, olyan érzelmi töltetet, ami nem csak szellemben, hanem testben is érezhető. Minden alkalommal, amikor kívülről, tehát nem szereplőként, hallgatom a Bohémélet fináléját, sírnom kell. Nem tudom miért, de sírok. Van valami a zenéjében, ami egyszerűen ilyen mély érzelmeket hoz elő belőlem.

Mimi tehát nehéz szerep is egyben?

Igen, amiatt is nehéz alakítani, hogy magamévá tegyem a karaktert, de mégse annyira mélyen, hogy ne tudjak énekelni a feltörő érzelmektől, és hogy a színpadon ne kezdjek el sírni. Ekkor nem magamban, hanem a közönségben kell ugyanezt az érzelmet megteremtenem, de ahhoz énekelnem kell!

Mimi szerepe sem ismeretlen Ön előtt, ennek ellenére akadt esetleg olyan új szempont az Erkel színházi előadásban, amit figyelembe kellett vennie?

Úgy gondolom, hogy nem igazán volt erre szükség, mert Puccini mindent megírt, a cselekmény összes mozzanatát, okát, szándékát, a karakterek közötti kapcsolatot. És mindezt olyan részletesen, hogy nagyon nehéz lenne megváltoztatni, teljesen mindegy, hogy modern feldolgozásról vagy korhű rendezésről beszélünk. Mimi meghalhatna más betegség miatt is, de az a szerelem és barátság, ami a bohémeket összefűzi, mindig ugyanaz marad.

Milyenek voltak a próbák? Mesélne róluk?

Viszonylag rövid időnk volt próbálni, hisz a többi kolléga már ismerte ezt a rendezést, de én is nagyon könnyedén fel tudtam venni a fonalat. A Maestro (Kocsár Balázs – a szerző) nagyon kedves, több, mint egyszerű követni az utasításait. Nagyon pontos és tiszta elképzelései vannak a zenét, a dinamikákat illetően, minden Puccini használta jelzést alkalmaz. A kollégáim pedig jóindulatúak, nagyon jó énekesek és színészek is egyben, így gyorsan haladtunk a betanulással.

Először jár Budapesten, hogy érzi magát a városban?

Nem sok lehetőségem volt eddig körbenézni, mert mindennap próbáltunk, illetve otthon készültem a szerepre. Azonban már sikerült eljutnom a Bazilikához, a Zeneakadémiához és az Operaházhoz is – remélem, hogy majd belülről is megnézhetem egyszer. Mindegyik nagyon gyönyörű épület, és remélem, hogy a szabadnapjaimon még több helyre látogathatok el.

Hamarosan a karácsony is itt lesz, hogyan szokott, illetve hogyan fog idén ünnepelni?

Idén itt töltöm az ünnepeket Budapesten, majd az előadások után megyek vissza Rómába a páromhoz, és újév elején csatlakozom a családomhoz, akik Dél-Olaszországban laknak. Általában velük szoktam tölteni a karácsonyt, együtt készülődünk, díszítjük a fát, és szokás nálunk, hogy családi Betlehemet állítunk, amit én is mindig szívesen rendezek be. Mivel nagyon szeretek horgolni és kézműveskedni, a figurákat is én szoktam megcsinálni, idén pedig a kollégáknak is horgoltam egy kis apróságot – remélem, örülni fognak neki.

Szerző: Szabó Zoé Júlia

November 13-án mutatja be az Opera Philipp Glass Jean Cocteau regénye nyomán írt balett-operáját, a Veszedelmes édent. Ahogy a műfajbesorolás is mutatja, két művészet találkozik a színpadon, hisz a főszereplőket egy-egy énekes és táncos alakítja. Az Elisabeth karakterén osztozó, egymást kiegészítő Liszt Ferenc-díjas és Érdemes művész Rálik Szilvia operaénekest és a francia származású Furuhashi-Huber Inès táncművészt kérdeztük a darabról.

Fotó: Nagy Attila.

Egy 25 éve bemutatott balett-operáról beszélünk egy olyan kortárs zeneszerző tollából, akit a minimalizmus mesterének tartanak. Önöknek milyen a viszonyuk a kortárs zenével?

Rálik Szilvia: Igazán különleges világ mindenképpen. Úgy érzem, hogy nekem könnyebb befogadnom a kortárs zenét, ha dolgozom az adott művel, mint amikor elsőre megnézem, hiszen a próbák során átvezetjük, elemezzük a szöveg, a zene, a történet és a jellemrajzok összefüggéseit, a mű üzenetét, így megkapjuk annak értelmét és értelmezését is. A zene számomra annyira komplex, bonyolult, különleges és mégis izgalmas, hogy nem mindig kínálja tálcán a megértés egyszerűségét, a könnyű érthetőséget.

Furuhashi-Huber Inès: Én imádom! A kortárs művészetek mindig kíváncsivá tesznek, természetesen főleg a tánc. Mindig izgalmas, ha lehetőségem van új irányzatokat és zeneszerzőket felfedezni.

Nehéz karakter az Önöké: egy lány, aki végül a halálba taszítja saját testévérét és maga is öngyilkos lesz. Mit gondoltak, mikor először találkoztak a szereppel?

R. Sz.: Az az igazság, hogy sok olyan szerepet játszottam, ahol vagy gyilkosságot követ el a karakterem, vagy erre kényszerítik…De számomra mindig izgalmas kinyomozni, hogy hogyan is jut a szereplő ebbe a helyzetbe. Nagyon komoly pszichológia áll a háttérben, és sem ez, sem pedig a konkrét előzmények nem mindig derülnek ki a darabból, így a művészre olykor némi lélekbúvárkodás is vár. Meggyőződésem, amit Elisabeth tesz a Veszedelmes édenben azt kontrollált, józan, tiszta tudattal senki nem követi el, mindig van valami múltra, akár gyermekkora visszavezethető, komoly pszichológiai háttér, legtöbbször a szülői szeretet hiánya.

F.-H. I.: Én az utolsó pillanatban kaptam meg a szerepet, mivel a kollegina, aki eredetileg táncolta volna Elisabethet, megsérült, emiatt nagyon hirtelen kellett ezt a roppant nehéz, összetett, de erős személyiséget megtanulnom. Az elején nagyon sok koreográfia várt rám, ehhez mentális nyomás is társult Elisabeth karaktere és a színpadon teremtett helyzet miatt. Hála érte, a Pault alakító táncos [Taravillo Mahillo Carlos] nagyon jó barátom, a való életben is egyfajta testvéri kapcsolat van köztünk, így átsegített ezen a ponton.

A karaktert egyszerre fejezik ki énekkel és tánccal. Hogyan dolgozták ki a szerepet?

R. Sz.: Barta Dóra rendező-koreográfus egyszerre kezdte a munkát párhuzamosan a táncosokkal. Míg ők Dóra instrukciói alapján interpretálták a karaktereket, nekünk énekeseknek a tanulás időszaka alatt lehetőségünk van a zene, a szöveg és a történet alapján elmélkedni, gondolkodni az adott figurán és annak karakterén. Nagyon szeretem azt a részét a munkának, amikor a szereplő érzelemvilágát fejtjük meg együtt, a legkisebb mozdulatait, legfinomabb pillanatait is. Akkor tudom hitelesen közvetíteni a karakterem, ha minden apró részletről beszélünk, ezeket én is átérzem és így a teljes lényem adva átlényegülök.

F.-H. I.: Én úgy próbáltam dolgozni a szereppel, mintha Szilvia lelkeként, árnyékaként lennék színen, aki azonban érzelmeket is ki tud fejezni. Én ezt tartottam figyelem előtt. A mozdulatsort készen kaptam, amelybe beilleszthettem magam és a zenével való játékomat. A zene egyébként nagyon sokat segített abban, hogy megfejtsem Elisabeth személyiségét. A veszekedős jelenet dallama például rendkívül szenvedélyes, azon keresztül érzékelhető igazán a testvérpár közötti kapcsolat.

Mit visznek magukkal a darabból?

R. Sz.: Minden egyes alkotásból viszünk magukkal valamit, hiszen a próbák során új tulajdonságokat tanulunk magunkkal kapcsolatban, új érzéseket fedezünk fel. A Veszedelmes éden alatt azt éreztem, hogy visszajött a gyermeki énem. Lehetőségem volt arra, hogy a vicc és a huncutság is teret kapjon, amelyek egy drámai szerep, a Turandot vagy a Norma kapcsán nem hozhatok elő. Nagyon jó volt felfedezni ezt a gyermeklelkű érzést, újra élhettem gyermekkoromat, örültem, hogy ezt az oldalamat is sikerül megcsillogtatni! Biztos vagyok benne, hogy mindezt tovább viszem majd egy másik darabba is

F.-H. I.: Én a zenét, ez mindenképp örökre velem marad! És maga a színpadra állítás folyamata is, minden állomásával együtt: hogy utolsó pillanatban kaptam meg a szerepet, majd a premier elhalasztása, végül a mostani próbák, hogy idén tényleg sor kerülhet a bemutatóra. Rendkívül hálás és boldog vagyok ezért az előadásért, minden érzelem, amely végigkísérte ezt az utazást, megmarad bennem.

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Mit szólnának, ha az Eiffel Műhelyház esti előadásai után még egy élményben lehetne részük a Mozdonycsarnokban? Reméljük, szívesen fogadnák az „átszállásra” feljogosító jegyet, mellyel az Opera vadonatúj összművészeti kísérőprogramjára juthatnak el, főszereplői pedig a Zeneakadémia és a Színház és Filmművészeti Egyetem diákjai lesznek. Az utóbbiak Kossuth-díjas osztályfőnöke, Hegedűs D. Géza számolt be az előkészületekről, az állomásokról és a személyes, műfajok közötti átszállásairól.

Fotó forrása: Vígszínház, Emmer László.

Az ajánlóban olvasható, hogy a program „az összművészeti komplexitás eszméjét” hivatott beteljesíteni. Hogyan mutatkozik meg ez a küldetés az estek folyamán?

Az osztályommal a közös tanulás során, valóban egyfajta univerzalitásra törekszünk, hogy majd, mint színészek, technikailag fölkészülten, minden műfajban otthon érezhessék magukat, legyen az zenés vagy prózai színpad, vagy akár fizikai színház. Tulajdonképpen minden eszközt felhasználunk ezeken az esteken, hogy minél komplexebben tudjuk felmutatni a röpke egy órára besűrített témát. Nagyon nagy szerencse az is, hogy zeneakadémista diákokkal dolgozhatunk együtt, mert fontosnak tartom, hogy a hallgatóim megismerjék a más-más művészeti nyelven alkotó kortársaikat, hogy ők hogyan gondolkodnak a saját korukról. Így nem csak az Átszállás témáiban, hanem a növendékek szakmai fejlődésében is megjelenik a komplexitás. 

Mi vár arra, aki az esti előadás után átszáll a költészet, az irodalom szárnyvonalaira?

Egy fiatal, szemtelen, energikus kortárs nemzedék hangja! A színészhallgatók, egytől-egyig tehetséges, szeretnivaló, reményteli jövő előtt álló fiatalok. A témák pedig mind a hét alkalommal eltérőek lesznek, az első, most szombati esten történelmi személyekkel foglalkozunk, költőink öntörvényű látószögéből, de szó lesz a későbbi alkalmak során a groteszk és szatirikus világlátásról, az irodalmi Amerika-képünkről, a magyar utóromantikáról, természetesen Shakespeare-ről és a szerelemről, a szakrális és profán költői megjelenéséről, és végül a nyelv végtelen lehetőségeiről, a stílusgyakorlatok színes kavalkádjáról. Főigazgató úr ötlete nyomán nagyon változatos programokat alkottunk, melyekkel kapcsolatban az a reményem, hogy az Átszállás-ra vállalkozó nézőket is inspirálni fogja a magyar- és világirodalom végtelen gazdagsága.

Hagyja, hogy a diákok állítsák össze a műsort vagy Ön határozza meg a műveket?

A mi munkánk alapja a folyamatos párbeszéd. A szerkesztés feladata az enyém, de sok ajánlat jön a diákok részéről is, és végül a közös gondolkodás összefűzi az elképzeléseinket. Főigazgató úr megkeresése óta dolgozunk az est anyagán. Az elmúlt napokban még intenzívebben, ezen a héten szinte minden nap volt próbánk, már dolgoztunk az Eiffel Műhelyházban is. Ízlelgetjük a helyszínt, keressük a jó formákat. Elmondható, hogy nagyon sok kreatív lehetőség rejlik ebben a térben, és alkalmanként maximálisan ki fogjuk használni a vagonnal és a mozdonnyal együtt.

A betanításon túl milyen szerep jut Önnek az estek során?

Nem mondanám betanításnak, hiszen közös, kreatív munka ez a hallgatókkal, együtt fejtjük meg a szövegeket, adunk formát az estnek. Lesz, hogy dalra fakadnak, zenélni fognak. De az esteken én láthatatlan leszek. Nekem ebben a projektben a szerkesztői, rendezői, koordinátori szerep jut.

Hanyad évesek a fellépő diákok?

Másodéves hallgatók, akikkel a járvány sújtotta karantén időszak alatt is nagyon kreatívan és hatékonyan tudtam dolgozni. Az órák a ZOOM digitális felületén zajlottak. A Rómeó és Júlia volt a tananyag. Ők a Margit-szigeten, a Gellért-hegyen, a Duna parton, a Vigadó téren, a Rózsakertben, a budai hegyekben, Csömör határában, sőt még a Hortobágyon is, nagy fantáziával, jeleneteket készítettek a Shakespeare-műből. Ezeket a telefonjukkal, mint egy-egy kis filmet rögzítették, és a mesterség órákon, a ZOOM digitális terében közösen megnéztük, kiértékeltük, és a hallgatók, a kapott instrukciók alapján tovább dolgoztak rajtuk. Őrületes élmény volt látni, a legyőzhetetlen energiájukat, játékkedvüket, akarásukat. A kíváncsiság is nagy bennük, hogy milyen lesz a Zeneakadémia növendékeivel a közös munka – most, az első alkalommal, egy vonósnégyes lesz a partnerük. Nekem rögeszmém, hogy összehozzam a különböző művészeti ágak, műfajok fiatal képviselőit. Egymásra kell találniuk, hisz ők a jövő!

Önnek sokszor kell, kellett átszállnia?

Kamasz koromban Debrecenben jártam iskolába, a hazautat a szülőfalumba, Ibrányba úgy tettem meg, hogy Nyíregyházán átszálltam egy keskenyvágányú vonatra, amit mi kisvonatnak hívtunk, így számtalan valóságos átszállás-élményem van. De szellemi is, ahol az átszállás mindig valami új élmény ígéretét adta, például egy téma vagy műfaj megismerését és a felfedezés örömét.

Végezetül, Ön mire szállna fel: Operára vagy inkább balettre?

Minden műfaj érdekel! Az opera-színpad, ma a kortárs színház nagy lehetőségeinek helyszíne. A modern összművészet eleven bizonyítéka. Kilépve az arisztokratikus elzártságból, nap-mint-nap bebizonyítja, hogy populáris műfaj. Egyre több nézőhöz jut el újra, mert bátran integrálja, a modern színházi jelenségeket, technikai lehetőségeket. Az opera az igazi, totális színház. A balett, a mozgásszínház, a fizikai színház, a cirkusz-színház is igen közel áll hozzám, színészként is előszeretettel vetem alá magam a fizikai, mozgásbeli próbáknak. Ugyanúgy énekelni is nagyon szeretek, a zenés műfajoknak minden tekintetben rajongója vagyok, naponta habzsolom a zenét. Az emberi hangnál, a kórusnál, a közös éneklésnél pedig nincsen nagyobb öröm!

Szerző: Szabó Zoé Júlia