A világot járt csellóművész, Balog Endre lesz az Opera új tematikus sorozatának első vendége. A 2015/16-os évad zenekari kamaraművésze fontosnak tartja, hogy a közönség minden tagja találjon neki tetsző darabot, ezzel a gondolattal is állította össze zenésztársaival az első Musica e parole műsorát.

Fotó: Kummer János (Tercett-Trió-Trois)

Ön az Opera Zenekarának cselló szólamvezetője. Mi mindennel jár ez a pozíció?

Egyfajta egységet kell létrehoznom a szólamban, ami nem mindig egyszerű. Meg kell határoznom a különböző vonásokat a karmester instrukciói alapján, ki kell találnom a megfelelő zenei karaktert, és el kell tudnom fogadtatni a kollégákkal az adott darabhoz illő legideálisabb csellózási módot. Szerintem ránk is igaz Philipp Melanchton mondása, mely szerint „a fő dolgokban egység, a kis dolgokban szabadság, mindenekfelett szeretet” nyilvánuljon meg. Valamilyen formában mindannyian művészek vagyunk, de akkor tudunk együtt muzsikálni, ha lemondunk a saját elképzelésünkről ahhoz, hogy a zene jól szólalhasson meg.

Mit jelent Önnek a kamarazene?

Velem a Zeneakadémián Mihály András tanár úr szeretette meg a kamarazenét, és sokáig én is kvartettben játszottam nagyon szeretem. A kamarázás a zenekari játék elengedhetetlen része, hisz itt még inkább igaz az, hogy egymásra kell hangolódnunk, fülelnünk és persze figyelnünk.

Az est címe: Csellóval a világ körül. Ön is számos helyen megfordult már a pályafutása során, összefügg a kettő?

Az est elnevezése tulajdonképpen Gregor Piatigorskytól származik, aki ezt a címet adta a könyvének, melyben, mintegy műfajteremtő szándékkal, rengeteg vicces, stand-up-szerű pillanatot ír le az életéből. Mikor olvastam a könyvet, annyira magával ragadott a stílusa és az, ahogy betekintést enged a gyakorlásokba, a koncert előtti és utáni helyzetekbe, a közönséggel és a mecénásokkal folytatott beszélgetésekbe, hogy a vasárnapi koncertre kölcsön vettem tőle a címet. Illetve igen, a kollégáim, akik szintén kiváló muzsikosok, és én is sok helyen megfordultunk, a világ számos pontján játszottunk már, így ilyen szempontból mi is kapcsolódunk a címhez.

Bachtól egészen John Williamsig játszanak majd műveket, köztük nem egy átirat is lesz, például az argentin származású Astor Piazolla Libertangója.

Volt alkalmam Nigel Kennedyvel együtt zenélni, aki minden koncertjét Bachhal kezdi. Ezt az ars poeticát én is átvettem tőle, ezért szerepel a német mester nálunk. Kennedytől tanultam azt is, hogy úgy kell játszani, hogy a legutolsó sorban is hallják az ott ülők, hogy akusztikailag nekik is teljes élményt adhassunk. Én személyesen úgy gondolom, hogy minden korszakban és stílusban van valami, amit szerethetünk, ezért érdemes egy estére több stílust összeválogatni. Piazolla is úgy került be a mostani programba, hogy mások szerettették meg velem: Egyszer Columbiában, a Piazolla Fesztiválon játszottam, ahol megismerkedtem egy fiatalemberrel. Az ő édesanyja tangótáncos volt és abban a táncházban táncolt, ahol Piazolla is muzsikált, így én is megkedveltem az ő zenéjét.

Milyen különlegessége volt a négy kollégával folytatott próbafolyamatnak?

Mikor felkértem a kollégákat, Boldoghy-Kummert Pétert, Chung Hosungot és Pólus Lászlót, teljes szabadságot adtam nekik a darabválasztásnál. Így mindenki hozta a saját ötletét, és ettől is lett izgalmas a munka, hiszen kíváncsiak voltunk a másik elképzelésére, játékmódjára. De ahogy említettem, itt is le kellett mondanunk kicsit mindannyiunknak a saját részünkről a zene érdekében. Szerintem végül sikerült egy nagyon klassz műsort összehoznunk. Lesznek még meglepetésszámok, például Beatles-és Queen-dalok is. Igyekeztünk olyan programot összeállítani, amiben mindenki talál valami neki tetszőt. Ezért különleges a cselló, szinte bármilyen műfajú művet bármilyen hangterjedelemben képesek vagyunk rajta eljátszani.

Mit vár a legjobban a vasárnapi Musica e parole-tól?

Ezt a többiek nevében is mondom, hogy szeretnénk azokat, akik eljönnek hozzánk és feláldozzák a vasárnap délutáni programjukat miattunk, úgy megjutalmazni, hogy azt érezzék, valóban érdemes volt meghozniuk az áldozatot. És persze, a közös muzsikálásnak mindig nagy ereje van, rendkívül impulzív élményt ad, amikor együtt játszunk!

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Különleges zenei élményt készített elő az Opera Zenekarának tíz tagja: A mára feledésbe merült, de éltében igen ismert Moór Emánuel vonósokra írt műveiből válogattak egy csokorra valót. Müller Mónika hegedűművész avat be minket a koncertet megelőző folyamatokba és zenei érdekességekbe.

Tercett-Trió-Trois 2020/2021 - Rákossy Péter. 

Ön 1989-ben diplomázott és ugyanettől az évtől kezdve tagja az Opera Zenekarának. Mindig is ide vágyott?

Igen! Főiskolásként, amikor a Zeneakadémiára jártam, „megfertőződtem” az Operaház épületével, az illatával és onnantól kezdve csak ide akartam jönni. Mindig erre vágytam, miután ez sikerült, eszem ágában sem volt máshová menni.

Hogyan alakult ki az Önök kamaraformációja?

Mikor a pandémia helyzet miatt stream-előadásokat vitt színre az Opera, hozzánk is megérkezett a kamara előadások lehetősége. Tulajdonképpen ekkor gondoltuk ki, hogy a mi 10 emberből álló, munkán kívül is összejáró baráti társaságunk, akikkel már 25-30 éve ismerjük egymást, összeállhatna kamarázni. Mint említettem, az előző évadban kaptunk erre lehetőséget, azóta pedig bármilyen felkérésnek, lehetőségnek nagyon örültünk és örülünk mindig.

Egyfajta műhelymunka alakult ki a fellépők között. Miben különböztek így a próbák a nagyzenekaritól?

Mivel mi tényleg nagyon jó barátok vagyunk, maga a próba is olyan nekünk, mint bármelyik más összejövetel, csak itt még zenélünk is közben! (nevet) Nyilván így sokkal inkább magunkénak érezzük a koncertet is, mert mi választjuk ki a zeneműveket és azzal, hogy kevesebben is vagyunk, nagyobb felelősség hárul ránk, hisz a saját bőrünket visszük vásárra. Tőlünk függ, hogy mikor, mennyit próbálunk és hogy hogy adjuk elő a darabokat, összességében a saját gyermekünket neveljük.

Moór Emánuel darabokkal készülnek. Miért pont őrá esett a választás?

A formációnk egyik tagja, Fahidi Patrícia volt az, aki belefutott Moór Emánuel egyik vonóstriójába. Különlegességnek számít, hogy három hegedűt hallhatunk játszani és az is, hogy ez a darab eddig ismeretlen volt, hangzó anyag sincs hozzá. Mikor a kamarazenekarunk három tagja, Fahidi Patrícia, Tury Enikő és Gál Károly elkezdte próbálni a művet, akkor derült ki, hogy ez egy nagyszerű darab. A Tercett-Trois-Trió egyik epizódjában elő is adták, mely oly sikeresnek bizonyult a hallgatók körében, hogy ezen felbuzdulva tovább kutattuk Moór Emánuel műveit és életét. Kiderült, hogy Pablo Casals csellóművész egyik legjobb barátja volt, több művet is írt a számára. Gondoltuk, hogy ez nem lehet véletlen, így belevetettük magunkat a kutatásba.

Meséljen kicsit a zeneszerzőről!

Moór Emánuel Kecskeméten, zsidó családba született, majd világpolgár lett, és Svájcban halt meg. Zeneszerzés mellett zongorával kapcsolatos fejlesztésekkel is foglalkozott, előtte pedig zongoristaként is nevet szerzett magának. A levelezések és a kutatásaink alapján kiderült, hogy valószínűleg, a származásán túl, azért nem maradt meg a köztudatban, mert zseniális elméje mellé kiállhatatlan személyiség is társult – ezt maga Pablo Casals is leírta. A Matinén Windhager Ákos zenetörténész fog bővebben is mesélni az életrajzáról.

Nem feltétlenül szokványos, hogy a zenész a kutató szerepét is magára ölti. Hogyan élték meg ezt a folyamatot?

Új izgalom volt számunkra mindenképpen, eddig valóban nem foglalkoztunk hasonlóval. Nehézség volt, hogy nincs, vagy csak alig találhatók Magyarországon Moór kották, de szerencsére a németországi Moór Emánuel Társaság igen készségesen kisegített bennünket velük. A munka legnagyobb érdekesége az volt, amikor ténylegesen leültünk játszani, mivel felvétel híján akkor derült ki, hogyan is fognak hangzani ezek a darabok. Egyik sem adta ugyan könnyen magát, de nagyon megszerettük őket, és mikor tudatosult bennünk, hogy ennyi munka után tényleg ott áll előttünk zene, az valami nagyon jó érzés volt!

Mi alapján válogatták ki a Kamaramatinén elhangzó műveket?

Sok gyakorlati szempontot kellett figyelembe vennünk: Egyrészt, hogy mely darabokhoz elérhető a kotta, és ezek közül is melyek a vonósokra írt művek. Ezek alapján ki tudtuk szűrni a nekünk megfelelőek, de ennél többet, az opusszámokon kívül persze, nem tudtunk. Egy darabot, a Largot, mi írtuk át: a csellót kísérő zongorát vonószenekarra cseréltük.

Önnek van kedvenc műve a műsoron szereplő művek közül?

Igen! Az én kedvencem a Barcarolle, amely elsőként fog elhangzani. Ez a darab olyan szinten lopta be magát a fülembe, hogy egész nap ezt hallom, van, hogy erre a dallamra ébredek. Nagyon kis kedves, hullámzó zene, egyszerűen nem megy ki a fejemből. Várom nagyon a vasárnapot, hogy eljátszhassuk!

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Két új kamarasorozatot is indít október 31-én a Magyar Állami Operaház Zenekara az Eiffel Műhelyházban. A hónap utolsó vasárnapján 11 órakor jelentkező Kamaramatiné és 16 órakor hallható Musica e parole koncepciójáról, jelentőségéről és első programjairól Popa Gergely zenekar-igazgató beszélt.

Popa Gergely, Zenekari igazgató. Fotó: Csibi Szilvia 

Miért volt fontos a Magyar Állami Operaház Zenekar számára, hogy kamarazenei formációkban is megcsillogtassa tudását?

Minden zenekar-igazgató és szakmai vezető számára kiemelten fontos, hogy legyen az együttes tagjai számára lehetőség a kamarazenélésre, mert az a fajta műhelymunka, egymásra figyelés, az az intonáció, a hangminőség iránti elkötelezettség, a stílusjegyek, a játékmódok, stb. ez az operai működésbe a jellegéből adódóan nem fér bele. Ugyanakkor a zenekar is olyan, mint a konyhakés, ha mindig csak használják, de sohasem élezik, egy idő után azt tapasztaljuk, hogy miközben egyre nehezebb vele vágni, a szeletek is egyre csúnyábbak.

A Covid ebből a szempontból némiképp szerencsés helyzetet is teremtett, ugyanis mikor leálltunk 2020 őszén és kialakult az internetes közvetítések menetrendje benne a Tercett-Trió-Trois kamaraestjeivel, a zenekar részéről óriási érdeklődés mutatkozott a részvételre, és már az azt követő próbákon is hallani lehetett, hogy a zenekaron belül elindult egy műhelymunka.

Ennek a munkának az elismeréseként idén októbertől az évad nyolc hónapjának utolsó vasárnapjára a zenekaré az Eiffel Műhelyház Hevesi termében. A délelőtti Kamaramatiné hasonlít kicsit a tavalyi TTT közvetítésekhez,  itt a zenekarból különböző formációk lépnek fel szabadon választott felállásban. Úgy szerkesztem a műsort, hogy a kollégáim több tematikához csoportosítva, különböző műsorötleteiket mutathassák be. Délután pedig, bizonyos kiemelt zenekari művészek, akiket Kocsár Balázs főzeneigazgató úrral közösen jelöltünk ki, az együttes vezető szólistái közül, mutatják be saját műsorukat.

Az első Musica e Parole műsor vendége Balog Endre cselló szólamvezető, a 2015/16-os évad zenekari kamaraművésze, aki Csellóval a világ körül címmel készül saját programjával. Rá miért esett a választás?

Endre világot járt művész, folyamatosan külföldi vendégszerepléseken vesz részt mint szólista és mint elismert kamaraművész, egy évtizede olyan meghatározó tagja az Opera Zenekarnak, aki egy iránymutató, normatív személyiség, és egy olyan szakmai támasza a művészeti és szakmai vezetésnek, akinek a véleményét mindig szívesen kérjük ki. A Csellóval a világ körül lehetőséget ad egy kicsit jobban megismerni őt, lesz benne egy kis élménybeszámoló is, miközben a zenekari művészekből felálló csellókvartettel – Pólus László, Chung Hosung, valamint nagybőgőn is közreműködő Boldoghy-Kummert Péter közreműködésével – saját Bach-, Saint-Saëns- és Piazzolla-átirataik mellett Wagner, Puccini és kis filmzenei kitérőként John Williams művei is felcsendülnek.

Vasárnap délelőtt az első Kamaramatiné is egységes tematikát követ, Moór Emánuel műveket hallhat a közönség az Opera Zenekar tagjaiból létrejött vonósegyüttes előadásában. Mit érdemes tudni erről a produkcióról?

A Kamaramatinék alkalmával a tavalyi TTT közvetítések, Fahidi Patrícia hegedűművész zenekari tagunk pályázott, hogy elfeledett, de komoly életművel rendelkező szerzők munkásságágát tanulmányozhassák. Müller Mónika hegedűművésszel Moór Emánuel több darabját is kikutatták és létrehoztak egy kész produkciót, ahol Kautzky Armand verset mond, Windhager Ákos zenetörténész-szakíró pedig, aki szintént kutatja az életművet, előadást tart róla. Így egy igen színes, összművészeti programmal nyitunk, hogy a társulat és a zenekar iránt érdeklődők számára is megmutassuk, hogy amellett, hogy az árokból bármit lekísérünk, ami a színpadon történik, legyen az  énekes, kórus vagy balettelőadás, amellett, hogy önálló szimfonikus hangversenyeket is adunk, itt olyan művészeti és kulturális élet iránti igény tapasztalható, ami párját ritkítja.

Komponisták és asszonyaik címmel ad október 30-án Daldélutánt a Kiváló Művész díjas szoprán énekesnő. Koncertje egyfajta küldetés is, hogy új oldalukról mutasson be női zeneszerzőket és, a szintén zeneszerző, férjeikre gyakorolt hatásukat. A Daldélután főszereplőjével, Bátori Évával beszélgettünk.  

Fotó: Kummer János.

Mit jelent az Ön számára a dal, a daléneklés? 

Számomra a zenei intimitást jelenti. Nagyon örülök annak, hogy az Opera lehetőséget ad a dalestekre, mert szerintem igenis van a közönségnek olyan rétege, aki szeretne a zenének egy intimebb oldalával is találkozni. Selmeczi György szerzői estjén hallotam a minap, hogy a zeneszerzők mivoltát leginkább a vonósnégyesekben lehet érezni. Ezt átemelve az énekesekre azt mondanám, hogy az énekes művész mivoltát a legjobban a dalestekben lehet megérezni. A másik, ami miatt fontosnak tartom a dal műfaját, az a tanítás. A növendékektől elvárás az egyetemi (nem csak az alap)képzésen, hogy dalokkal foglalkozzanak, de nem tudnak mire hagyatkozni, ha nincsen élő, fizikai élményük erről a vokális zenei műfajról.  

A Daldélután műsorát megnézve a feleségektől több dalt emelt be, mint zeneszerző férjeiktől. Milyen célja volt ezzel? 

Azt gondoltam, hogy érdekes lehet, ha egy keretbe rendezzük bele a műsort, így az elején az egyik legismertebb dalciklus, az Asszonyszerelem első dala hangzik majd el, a végén pedig egy másik nagyon ismert dalciklus, Richard Strauss Négy dalának az Op.27-nek az utolsó darabja, a Morgen. Ha ezt a két művet külön-külön kezeljük, mindkettő a zeneirodalom leghíresebb dalai közé tartozik. Illetve szerettem volna Alma Mahlert és Clara Schumannt dalszerzői oldalukról is bemutatni, mivel sokszor találkoztam csodálkozó tekintetekkel, mikor megemlítem, hogy ők is alkottak ebben a műfajban. A beemelt dalciklusok pedig igen jól tükrözik mindkettőjük személyiségét.  

Richard Strauss is helyet kapott a műsorban. Az ő zenéjével milyen a kapcsolata? 

Imádom Strausst.Strauss ezt a dalciklust feleségéhez, Pauline de Ahnahoz írta házasságkötésükre ajándékképpen, akivel szimbiózisban éltek 55 évnyi házasságuk alatt Amúgy Pauline Strauss de Ahna a doktori munkám témája. Pauline fantasztikus énekesnő, aki férje dalainak ihletett előadója volt. Valójában egy igen elferdült kép él róla nem éppen egyszerű természete miatt – sokan mint egy igazi “házisárkányt” írják le. Ez a köztudatban élő vélekedés mozdította meg a fantáziámat. Egy „boszorkánynak” Strauss nem írt volna több mint 100 dalt és nem éltek volna együtt ilyen csodás házasságban. Bár nincs hangfelvétel Pauline de Ahna hangjáról, a kutatások folyamán kiderült, hogy nagyon jó énekesnő volt, emellett pedig  Straussnak élete végéig múzsája, ihletője, személyisége erősen jelen van a dalaiban, operáiban és más zeneműveiben. 

Huszárik Kata versfelolvasással fog közreműködni. Mit várhat a közönség a prózai betétektől? 

Katát régről ismerem. Fantasztikusan érzékeny lény. Finom, ihletett formája a versmondásának mindig elbűvölt. Természetes nem az elhangzó verseket fogja felolvasni, hanem a dalok költőinek más verseit, valamint idézeteket, melyek a komponisták asszonyairól szólnak. Természetesen arról is lesz szó, hogy milyen volt a házastársak közötti kapcsolat, hogy a közönség egy intuitív szikrát kaphasson a soron következő dalhoz.

Másik partnere is lesz, Zsoldos Bálint zongoraművész személyében. Hogyan készültek a Daldélutánra? 

Énekeltem már Bálinttal, nagyszerű zongoristának és nagyon jó kamarapartnernek tartom. Sokat próbálunk erre az alkalomra, együtt elemezzük a dalokat, hiszen más a vokális és más a hangszeres megközelítés. Amit én a szövegből kiolvasok, azt ő vagy alá tudja támasztani a harmóniai világában, vagy nem. Ha pedig az utóbbi, akkor át kell gondoljam nem értek-e félre valamit, nem igaz? Minden oldalról nagyon nagy segítség a zongorista, hogy ténylegesen jól interpretáljuk a művet. Bálint igen érzékenyen zongorázik, ami ennél a zenei irodalomnál nagyon fontos, hiszen rezdülésekről van szó, melyeket előadás közben egymástól veszünk át. El szoktam mondani, hogy zöldfülű énekes koromban azt gondoltam egy idősödő operaénekes azért énekel dalokat, mert áriákat már nem tud. Ez nem igaz! Fiatalon azért nem éneklünk dalokat, mert nincs még meg hozzá az eszköztárunk, hogy azokat a finomságokat, melyek a dalok esszenciáját adják, beleszőjük egy három perces műbe. A dalok interpretálásához szükséges ilyen finom éneklési mód csak az idő folyamán alakul ki. 

Milyen előadásra készül emellett az Opera berkein belül? 

Már próbáljuk A képzelt beteg c. darabot, amivel rengeteget foglalkozom, hisz újra fel kell elevenítenem a szerepet – Vajda János ritmikája igazi énekest próbáló kihívás! De nagyon szeretem, szórakoztató, jó rendezésben készült és igazi színházi darab, zeneileg igen magas színvonalon megszólaltatva! Egy kuriózum operáról beszélünk, ami szerintem igazán illik az Eiffel Műhelyház modern, 21. századi terébe.

Szerző: Szabó Zoé Júlia 

A Kossuth-díjas szoprán igencsak meglepődött, mikor kiderült, hogy az idei évadban kapott első szerepeként nem egy operaelőadást, hanem Carl Orff leghíresebb művének női szólamát énekli. A karaktere megteremtéséről, inspirációiról, a karmesterekkel való kapcsolatairól és kerti szépségekről beszélgettünk a művésznővel.

Fotó: Berecz Valter

A Carmina Burana szoprán szólamát énekelni másfajta feladat, mint amelyek eddig megtalálták. Hogyan érzi magát ebben a szerepben?

Augusztusban, a beregszászi turnén énekeltem első alkalommal, ekkor ismertem meg minden ízében ezt a darabot. Amikor megtudtam, hogy ez lesz az első fellépésem az évadban, meghökkentem, hiszen ez nem egy operaszerep. Kaptam egy videót az előadásról, a magyar fordítást már ismertem, így kialakult a kép, hogy egy olyan szerepet kell megformálnom, amelynek nincsenek kőbe vésett elemei. Ez a darab ugyanúgy végig vezet bizonyos élet-stációkon, mint egy Wagner opera, csak ott 5 órában van kifejtve… Csakhogy nekem mindezt egyedül kellett megfogalmaznom, de emiatt is volt érdekes a feladat.

Volt azért Ön mellett valami vagy valaki, aki kimondottan inspirálta ezen az úton?

Maga a koreográfia adott volt, de ennek ellenére azt éreztem, hogy teljes szabadságot kapok, hogy én alakítsam ki ennek a női sorsnak az útját, amit az általam megformált jelképes szereplő bejár. Azokból a szerepekből tudtam meríteni, melyeket már dolgoztam, például a Traviatából vagy Lammermoori Luciából.

Mesélne erről a jelképes szerepéről?

Az a naivitás, tisztaság, ahogy egy fiatal lány elképzeli, hogy milyen sors vár rá, amikor egy férfi megérinti mind lelkileg, mind testileg, annak a megfogalmazása egy két perces áriában történik. Verdi ugyanezt a Rigolettóban egy hosszú áriával és egy duettel fejti ki. A színpadi jelenlétem szinte állandó a darab utolsó harmadában, akkor is bent vagyok, amikor csak a baritonista kolléga énekel, így nekem az ő szerepét is le kell tudnom reagálni, a karakterem fejlődési folyamata ekkor is zajlik. Az egyik legszebb rész azután következik, amikor megtörténik az a lépés, amitől a lány nővé érik. Ennek a megfogalmazása is egy két versszakos, nagyon egyszerű dalban történik- amit úgy kell elénekelni, mintha háromórás operaszerep csúcspontja lenne. A záró, egy-mondatos, extatikus kitörést úgy kell elénekelnem, hogy a közönség is értse, hogy ez nem csak egy magasra törő frázis, hanem a női létezés betetőzése.

Fogalmazhatunk úgy, hogy kihívás ez a szerep?

Abszolút! És nem mondom, hogy könnyű volt felfogni a lényegét, sokat gondolkodtam és gondolkodok most is, miközben már mennek az előadások, hogy hogyan lehet egy operaszerepet alakítani, miközben nincs is hozzá opera? Mégis bele kell tenni mindent, különben súlytalan lesz a szerep és elveszti a jelentőségét.

Fotó: Berecz Valter

Egy ilyen gazdag szakmai múlttal azért biztos könnyebben megy a szerep megformálása…

Nem jelenteném ki, hogy ez törvényszerű, hiszen nem mindegyik énekes teremtő típus. Mi alapvetően egy megírt szerepet reprodukálunk. Egy nem megírt szerep interpretálása már inkább teremtésnek számít.

Az előadás gazdag vizualitásban kerül színpadra. Énekesként nehezíti ez a munkát?

A vizuális elemekből semmit sem látok, mivel ezeket rám vetítik, csak a videóból ismerem nagyjából az elemeket. Ha például egy lótuszvirágot vetítenek rám, akkor arra gondolok, hogy a karakteremben nyílik ki valami, ami az ő nőisségének virágba borulását jelzi.

Bogányi Tibor karmester úr egyszerre rendezi és vezényli a darabot. Milyen vele együtt dolgozni?

Többször dolgoztam vele, minden alkalommal harmonikusan és természetesen zajlott a munka köztünk. Itt minden az előadáshoz alkotott víziót szolgálta, amiben én egy elem voltam, mint ahogyan az ő vezénylése is, abszolút megvolt az összhang köztünk.

A Carmina Burana után, november 2-án Verdi Requiemében énekel. Milyen kapcsolata van ezzel a művel?

Nagyon sokszor énekeltem benne, főleg az elmúlt 5-6 évben. Ez az egyik legkedvesebb „lelki operaszerepem”. Itt egy olyan nagyságrendű darabról van szó, amihez felérni rendkívül nehéz. Egyszer az egyik rész sikerül jobban, máskor meg egy másik. Számomra ez egy uralhatatlan mű. Az idei előadást Pier Giorgio Morandi vezényli majd, akit már nagyon fiatal korom óta figyelek és régóta vágyom arra, hogy hogy vele dolgozhassak, most pedig végre sikerül!

Mivel tölti az idejét, amikor nem a színpadon áll vagy előadásra készül?

Építettem a gödi házunk telkére egy mini arborétumot, egy rózsakertet, ahol körülbelül 250 rózsatő virít. Főleg ezzel foglalkozom szabadidőmben, majdnem főállásban, jövőre kezdek rózsanemesítéssel is foglalkozni. Már a budapesti lakásunkban is lelkes balkonkertész voltam, majd 2018-ban, mikor Gödre költöztünk, egyszer csak feltámadt bennem a vágy a rózsák iránt. A hely is adott volt, a Kossuth-díj pedig megadta az időt és a lehetőséget ennek a szépségnek a megteremtésére.

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Molière nyomán Tarnóczi Jakab rendező és Varga Zsófia dramaturg átdolgozásában, Lully eredeti kísérőzenéjével mutatta be júniusban Az úrhatnám polgárt az Opera Eiffel Műhelyháza. Az előadás egyik prózai főszerepét Ónodi Eszter alakítja, aki az októberi előadások alkalmából arról is mesélt, miért volt inspiráló számára a próbafolyamat, miben segítette őt zenei előképzettsége az előadás során, és milyen operákat néz meg szívesen.

Fotó: Kummer János. 

Az úrhatnám polgár saját neveden alakítod Molière komédiájából Jourdainné figuráját. Miben lesz más ettől a karakter?

Igen, a darabban mindenki a saját nevén szerepel, ennek csak annyiból van jelentősége, hogy a rendezés ezzel is, ahogy a szöveg minden további alakításával a mi korunkhoz szerette volna közelebb hozni a produkciót. A cél az volt, hogy Molière nyomán ne egy 1600-as években játszódó, rízsporos, parókás történetet meséljünk arisztokratákról és városi polgárokról, hanem egy olyat, ami itt és ma érvényes, ebben a pillanatban. Az én figurám egy olyan feleség, aki nagyon nehezen tud alkalmazkodni ahhoz a helyzethez, hogy a férje megalomániájából fakadóan teljesen felfordult a családi életük, és részt kell venniük abban a rémálomban, amit a férje a fejébe vett.

Tarnóczi Jakab rendezővel mindketten a budapesti Katona József Színház társulatának tagjai vagytok, mégis az Operában találkoztatok rendező-színész felállásban. Milyen volt a közös munka vele és az Opera együttesével?

Jakab munkamódszerét korábban nem ismertem, de az mindenképp különleges élmény volt, amikor megkaptuk a szövegkönyvet, mivel az inkább csak egy kiindulási alap volt. Az improvizációk során rengeteg saját ötlet és szövegváltozat is bekerült a darabba. Engem rendkívül inspirál, amikor ilyen szabadon lehet dolgozni. Nagyon kíváncsiak voltunk egymás ötleteire, és úgy tapasztaltam, hogy az énekesek is iszonyú gyorsan felvették ezt a ritmust, és a kezdetektől fogva megvolt köztünk a közös nevező. Nagyon jól esik egy ilyen produkcióban részt venni, mert még akkor is, amikor nincs jelenetem, külön öröm hallani őket énekelni, és hogy ezt a csodálatos zenét ilyen magas színvonalon adják elő. Nagyon sokat tudtunk adni egymásnak mindkét irányba.

Bár prózai szerepben szerepelsz most az Operában, mégis egy zenés színházi produkcióban veszel most részt. Milyen kapcsolatod van ezzel a műfajjal? Úgy tudom, ezen a téren is van tapasztalatod, hiszen korábban a Koldusoperában Pollyt alakítottad.

Igen, nagyon ritkán a Katonában is voltak zenés előadások, amikben szerepeltem. Aminek itt valójában hasznát tudom venni, hogy nyolc évig zongoráztam, tehát van némi zenei előképzettségem, ismerem a kottát. Az előadásban vannak olyan zenei részek, amikbe bele kell sűríteni egy szöveget. Az ilyesfajta kötöttségeknél nem árt, ha az ember rendelkezik valamilyen muzikalitással, vagy tudja, hogy mennyi az az ütemszám, amibe bele kell férnie.

Az opera vagy a balett műfaja mennyire áll közel hozzád, szoktál-e nézni ilyen produkciókat?

Az opera érdekes műfaj, voltak nagyon pozitív élményeim, de ott is inkább a kortárs gondolkodás felé hajlok. A nagyon klasszikus, hagyományos, korhű előadások esetén, amikor azt látom, hogy a díszleten por is húsz éve már nem festett, hanem igazi, az nem áll hozzám közel. De azt nagyon izgalmasnak találom, amikor egy teljes értékű színházi előadást kapok, és nem csak azt érzem, hogy nagyon szép a zene, szép az ének, de csak azért rakták fel a színpadra, hogy mégse egy koncertteremben hangozzék el a darab. Tehát, amikor egy rendezésnek van súlya, és ehhez még fantasztikusan énekelnek és zenélnek is, az nagyon erős hatást képes kifejteni. Ami engem illet, én ilyen vágányon látom az operajátszás jövőjét. A klasszikus baletthez egyelőre nem találom a kulcsot, egy idő után a szép testek látványa ellenére is lankad a figyelmem.

Milyen más szerepekre készülsz még az évadban? Milyen új bemutatóid lesznek?

A Katona József Színházban már megvolt az évadban a két premierem. Pontosabban még májusban, az előző évad végén mutattuk be a Lear királyt Zsámbéki Gábor rendezésében, de azt friss bemutatónak tekintem, mert nagyon keveset tudtuk akkor játszani. Szintén megtartottuk már egy Mesteremberek című dán vígjáték premierjét, ami egy lakásfelújításról szól, az egy nagyon könnyed, nevetős este az eddigi tapasztalatok alapján.

Prózai színészként most először szerepel operaprodukcióban Péterfy Bori, méghozzá Az úrhatnám polgár „grófnéját” alakítja. Vajon van eltérés kétféle színház próbafolyamatai közt? És kik hagyták a legnagyobb nyomot a sokoldalú művésznőben? Interjúnkból kiderül!

Fotó: Kummer János.

Az úrhatnám polgárban a saját neveden játszol és grófnői rangot kapsz. Mesélj a szerepedről kicsit!

A szerep gyakorlatilag ugyanaz, mint az eredeti Molière-darabban, csak itt egy átiratról van szó. Szerintem a színház dolga az, hogy a jelenre reflektáljon, így ezzel az előadással egy igencsak kortárs feldolgozást láthatnak majd a nézők. Nyilván itt egy álgrófról és -grófnőről van szó, akik igazából a gazdag, de ostoba főszereplő sznobizmusát használják ki arra, hogy elszedjék a pénzét, ezért szólíttatják magukat ezeken a címeken.

Milyen egyénisége van a karakterednek?

A grófné egy nagyon vicces figura, de az egész előadásra jellemző a komikum, egyáltalán nem egy realisztikus darabot kell elképzelnünk. Ő is és a „gróf” is, akit Friedenthal Zoltán alakít, szürreális karakterek, mindketten inkább a vígjátéki vonalat képviselik.

Színészként és énekesként milyen érzés számodra egy operaprodukcióban részt venni?

Mindenféleképpen nagyon jó és egyben nagy élmény a kóristákat, szólistákat és táncosokat munka közben nézni. Életemben először látok bele ebbe a folyamatba, ami az Operában történik. Például a táncosok igen mély nyomot hagytak bennem azzal, ahogyan a koreográfiákat rögzítik magukban. De persze ott a zenekar és a karmester is, nagy élvezet volt részt venni az egész munkában, ami ugyan hasonló, de mégis más, mint a prózai színház világa.

Pont ebből az eltérésből fakadóan hogyan éled meg a próbafolyamatot?

A prózai színház próbafolyamata, hogy úgy mondjam, kevésbé behatárolt. Úgy érzékeltem, hogy itt sokkal kötöttebb szabályok vannak. Például, ha a zenekarral dolgozunk, akkor kötelező kiadni a szünetet, illetve az is meglepett, hogy velük kevesebbszer is tudunk próbálni. De nyilván mindez érthető, hiszen sokkal több ember vesz részt egy produkcióban, így másképp is áll össze a rendszer.

Van más, egyéb kapcsolatod az operával vagy a balettel?

Ritkán, de eljutok egy-egy operaelőadásra, de a műfajt egyébként nagyon szeretem. Igazából itt is a kortárs megközelítés érdekel, jobban izgat egy olyan előadás, amit a rendező a mára reflektálva visz színre. A balettel kapcsolatban pedig mindig egy külön élmény a táncosokat nézni, annyira csodálatosan mozognak! Hihetetlen az a munka, amit már egészen fiatal koruk óta ebbe a pályába fektetnek. 

A darab rendezője Tarnóczi Jakab, akit fiatal kora ellenére már jól ismer a művészvilág. Milyen vele dolgozni?

Nagyon nagy élmény vele is együttműködni, úgy gondolom, hogy tehetséges és igazán mai, friss elképzelései vannak, emellé pedig okos és nyitott személyként ismertem meg. Csak jókat tudok mondani róla. Nagyon örültem, hogy érdeklem és meghívott engem ebbe a darabba. Remélem, még sokszor fogunk tudni együtt alkotni.

Milyen más produkciókban veszel még részt mostanában?

Két fantasztikus szerepem van éppen, az egyik az Apád előtt ne vetkőzz!, ami az Orlai Produkciós Iroda előadása, de a Jurányi Házban látható és sógornőm, Péterfy-Novák Éva regényének adaptációja. Mérhetetlenül erős előadás ez, a számomra pedig mérföldkövet jelent. A másik az Átriumban futó Mefisztó, amely a megszokottól egy abszolút eltérő előadás. A Katona József Színházban pedig hamarosan felújítjuk a Székely Kriszta rendezte Kaukázusi krétakört, emellett pedig a Proton Színház Látszatélet c. darabjában szerepelek. Ezzel lesz néhány külföldi turnénk is, amelyek a járvány miatt elmaradtak. Szóval nem panaszkodhatom, fantasztikus produkciókban játszom!

Szerző: Szabó Zoé Júlia

A népszerű mezzoszoprán előadásában romantikus daldélutánnak lehetnek fül-és szemtanúi azok, akik október 16-án a Hevesi Sándor Háziszínpadnál foglalnak helyet. Addig is a kedvenc daláról, a rendezésről és a családi visszajelzés szerepéről faggattuk a művésznőt.

Carmen szerepében. (Fotó:  Rákossy Péter.)

Mi alapján válogattad össze az elhangzó műveket?

Egyfelől olyan műveket is választottam, amelyek nagyon ismertek és olyanokat is, amelyek bár nem olyan gyakran hallhatók, de az én legkedvesebb dalaim. Lehetőségünk volt Jean Klára zongoraművész partneremmel, hogy mi javasoljunk műsortervezetet Ókovács Szilveszter főigazgató úrnak, amit ő el is fogadott. Romanze címmel választottuk ki a programot, mely egyben Schubert egyik dalára is utal. Az ő kompozíciói mellett Brahms és Schumann dalaiból válogattunk olyanokat, melyek nekem nagyon kedvesek. Annak ellenére, hogy életem során számtalan dalestet énekeltem már különféle programokkal, ez a három zeneszerző fiatal énekes koromtól kezdve kíséri pályámat. Úgy gondoltam, jó lenne egy olyan összeállítás, amelyben a könnyedség mellett a drámaiságom is meg tudom mutatni. Nagyon örülök, hogy az Operaház egyfajta missziójának tartja a daléneklés felkarolását, hisz ez egy fontos szegmense a zeneirodalomnak. A közönséget is vissza kell szoktatunk ehhez a műfajhoz, mert a dalirodalom gyönyörű, és óriási a repertoár. Mindig találunk újakat, még a kedvenc, vagy akár kevésbé kedvenc zeneszerzőinktől is. Jó, hogy van arra lehetőségünk, hogy ápoljuk ezt a műfajt.

Van kedvenced az elhangzó dalok közül?

Legkedvesebb művem Brahmstól származik, a Die Mainacht (Májusi éj), amely az utolsó műsorszám lesz. Egy nagyon szép és mélyérzésű mű, bár azt gondolom, hogy mindegy, hogy nehezebb vagy könnyedebb hangvételű egy dal, megérinti az embert. Mindegyik egy kis három perces csoda.

Ennek a programnak is van rendezője, méghozzá Toronykőy Attila személyében. Hogyan tudja a rendező az énekest segíteni egy ilyen előadáson?

Ebből a szempontból egy rendkívüli Daldélután lesz a számomra is. Általában dalénekléskor a hangunkkal, a muzikalitásunkkal és maximum az arcjátékunkkal tudunk átélni, kifejezni, ettől is lesz intimebb, mint az opera. Toronykőy Attila egy komplex egységgé rendezte az egész előadást, némi mozgással, tehát színpadi jelenléttel is kiegészítette a produkciót. Ez amellett, hogy látványban is többet nyújt, segít a dalok megformálásában is.

Ez könnyebbséget jelentett számodra?

Nekem ez az első ilyen lehetőségem, most volt az első próbánk, akkor konstatáltam, hogy hogyan is működik ez a koncepció. Kicsit szokatlan, de izgalmas, és bízom benne, hogy a közönségnek is többletet ad a dalokhoz.

Fotó: Berecz Valter.

Énekeltél már a Hevesi Sándor Színpadon? Ha igen, milyen érzés ott előadni?

Igen, tavaly kaptam lehetőséget egy Maszkabálra, amelyen Bátki Fazekas Zoltánnal léptünk fel, illetve a Traviata streamelőadásában is szerepeltem. Közönség előtt azonban még nem énekeltem ott, akkor még a nézőtér sem volt felépítve, csak a műszakot láttuk és a kamerákat, sőt, tapsgépre kellett meghajolnunk az előadások végén. Emlékeim szerint úgy is jó élmény volt ott előadni, de remélem, a közönséggel még jobb lesz. Mindannyiunknak nagyon fontos a hallgatóság visszajelzése.

Családodból jönnek meghallgatni, megnézni Téged szombaton?

Hát hogyne! Remélem mindenki! (nevet) Gyermekeim, férjem, édesapám, testvérem, nagybácsik, nagynénik is valószínűleg itt lesznek, ők is mind örülnek, hogy újra van lehetőség koncertre jönni. Más élmény az, ha úgy megyünk egy koncertre, hogy ismerjük az előadót. Ők most valójában egy olyan oldalamat látják, amelyet a civil életben nem tapasztalhatnak. Természetesen érzékelik, hogy készülök, hogy próbálok, de a végeredmény igazából ott születik a koncerten, amit csakis abban a pillanatban láthatnak, hallhatnak, ami egyszeri és megismételhetetlen.

Hogyan fogadod a visszajelzést a családtagjaidtól egy-egy előadás után?

A legnagyobb kritikusom a férjem, aki maga is zenész. Elsőnek mindig nagyon nehezen fogadom az építő kritikát, de utána persze elgondolkodom és igyekszem beépíteni a továbbiakban. A többiek is nyitottak rám, de talán pont azért, mert ismernek, nem biztos, hogy objektíven ítélik meg az előadásom. Édesapám szemében mindig csillognak a könnyek, amikor énekelni hall. Ez a Daldélután nekem is egy nagyon érdekes kaland és örülök, hogy a járvány után végre visszatérhetünk a normális kerékvágásba. Boldog vagyok, hogy kezdjük visszakapni azt az életet, amiért tanultunk, ami a hivatásunk, amit a legjobban szeretünk.

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Hosszú várakozás után végre élőben is láthatja a közönség Gyöngyösi Levente opera-musicaljének színpadi változatát az Opera Eiffel Műhelyházában. Az egyik utolsó, de jókedvben zajló próba után Hollerung Gábor Liszt Ferenc-díjas karmester többek közt arról is mesélt, hogy a vezénylésen kívül milyen másik szerep jutott neki még az előadásban. Szabó Zoé Júlia interjúja.

Fotó: Csibi Szilvia. 

A darab az Ön megrendelésére készült. Mi rejtőzött a kívánsága mögött?

Nem kimondottan A Mester és Margarita volt a kívánság. Gyöngyösi Leventéhez régi barátság fűzött, ekkor ő már a Budafoki Dohnányi Zenekarnál volt a rezidens zeneszerzőnk. Levi nagy képessége, hogy könnyen megérthető és megszerethető zenéket ír, amelyekben jól lehet tájékozódni, így azt mondtam, hogy próbáljunk meg egy könnyedebb darabot létrehozni, és hozzátettem, hogy a részemről ez akár egy musical is lehetne. Levinek nagyon tetszett az ötlet, és hamar megjelent A Mester és Margaritával, amelyről nagyon sokan igyekeztek lebeszélni minket, mondván, ezt a művet nem lehet jól dramatizálni. Valóban nem volt egyszerű a dramaturgiai folyamat, de végül olyan részek születtek, amelyekkel sikerült a mű esszenciáját megragadnunk.

Eredetileg musicalnek szánták tehát a darabot, végül az opera is bekerült a műfajbesorolásba. Miért történt így?

A kész darab – véleményem szerint – egy zeneileg igen kompakt mű, amely egy nagyon-nagyon sokszínű, minden egyes jelenethez, szereplőhöz, helyzethez, érzelemhez, kapcsolódó zenei stílussal átitatott alkotás lett. Idekapcsolódóan kiemelendő a szerző szándéka, hogy a rockot a wolandi világ megfogalmazására használja. A Bulgakov-drámában Woland megjelenése egy protest-mechanizmus, tehát a társadalomkritikánál egy sokkal élesebb bírálat. A zenei történelemben ebből a szempontból a legerősebb protest-mechanizmus a rockzene volt, amelyhez Leventét egyébként mély gyökerek fűzik: nagy őrültje volt ennek fiatal korában, amikor még nem tudott sokat a klasszikus zenéről. Szerintem a rock itt is fantasztikusan funkcionál.

Ön végigkövette a darab születését. Mely mérföldköveket emelné ki a folyamatból?

Az általános dolgok nálunk is előfordultak: először volt a lelkesedés, azután jöttek a nehézségek, majd a teljes összeomlás, mikor úgy éreztük, hogy sosem fog megszületni az előadás. Majd egyszer csak jött a kényszer a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál képében, akik 2017. februárjában közölték, hogy szívesen kitűznék júniusra A Mester és Margaritát. A rémület végül összerántotta a dolgot. Levi ugyan betervezett még néhány tételt, de ezek valahogy nem akartak megszületni, én pedig a végén már lebeszéltem ezekről. Ha az esszenciális részeket nézzük, a zene sokkal több mindent és plasztikusabban képes felmutatni a cselekményből, mind az érzelmeken, mind pedig az együttes éneklésen keresztül. Így maximálisan megszülethet a darab teljességének élménye – a hiányzó részek nélkül is – én pedig úgy gondolom, hogy ez megtörtént.

A Mester és Margarita hangfelvételén. Fotó: Rákossy Péter. 

A zenekar és a kórus nem lesz személyesen jelen. Mást jelentett így készülni az előadásra?

Az énekesek fülmonitoron keresztül hallják a zenét, különben nem lennének képesek énekelni. Számukra ez egy új helyzet, és nem is egyszerű, hiszen alapvetően az élő zenéhez szoktak. Amikor ők énekelnek, akkor vezénylek én is. Az én részemről ez a körülmény nem jelentett új feladatot, hiszen ott voltam a felvételkor, a betanításkor, a próbánál, így számomra úgymond mindegy, hogy kinek dirigálok. Bizonyos szempontból most könnyebb helyzetben vagyok, hisz a zenekar jól fog játszani, a kórus is jókor fog belépni, kevesebb most a felelősségem.

Volt már hasonló helyzetben?

Persze! Igazság szerint életem során rengeteg olyan produkciót csináltam, amelyben taktjel alapján dolgoztunk. Legutóbb Sárik Péterrel csináltunk egy jazz Kékszakállút és itt is taktjelet használtunk, másképp nem lehetett volna egyben tartani a szimfonikus és a jazz zenekart. Szóval, ahogy említettem, A Mester és Margarita esetében leginkább az énekesek kerültek új helyzetbe. De le a kalappal mindenki előtt, fegyelmezetten és szerintem nagyon jól csinálják a dolgukat.

Van kedvenc része a műből?

Lehetetlen ilyet mondani! Mi zenészek szerintem logikailag úgy vagyunk felépítve, hogy azt szeretjük egy műben, hogy jó, sokszínű és dramaturgiailag érdekes. Ha választhatok, akkor olyannal dolgozom, amelyben minden taktushoz valamilyen kötődésem van. A Mester és Margaritának nincs olyan pillanata, amit ne szeretnék. Büszke vagyok erre a darabra és mélységesen hiszek benne, mert azt gondolom, hogy pont ebben a kicsit zavaros világban – és most nem a pandémiáról beszélek, hanem a stílusok keveredéséről és a kérdésekről, hogy tradicionális, progresszív vagy modern zenét kell-e írni – szerintem, ha egy mű felmutat valamit az elmúlt évszázad zenei stílusaiból, akkor az A Mester és Margarita, amely követendő példa lesz a jövőben is. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan teljesség, ami viszonylag ritka pillanatokban élhető át, és ha ezt a darabot valóban úgy sikerül színpadra vinni, hogy minél több emberhez eljusson, akkor ez egy nagyon komoly dicsősége lesz ennek az évtizednek.

Oberfrank Péter a Magyar Állami Operaház Zenekarát dirigálja az István király/ Athén romjai premierjén az Eiffel Műhelyház Bánffy termében
fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház

A Liszt Ferenc-díjas karmester közel száz év után az első, aki Beethoven e két kevésbé ismert művét vezényli az Opera színpadán. A Szabó Zoé Júliával folytatott beszélgetésből kiderül, hogy hogyan keletkeztek a darabok, milyen hatással lehetettek Erkel Ferencre és hogy miként élte meg a karmester a közös munkát testvérével és az est rendezőjével, Oberfrank Pállal.

A darabok megrendelésére készültek a Pesti Német Színház 1812-es avatójára. Hogy állhatott hozzá Beethoven ehhez a munkához?

Beethoven kifejezetten kedvelte a magyarokat, sok Bécsben élő magyar nemesi családdal állt kapcsolatban. Egy, a felkérésre írt válaszlevelében úgy fogalmaz, hogy „segítek az én kedves bajuszosaimnak”, azaz a magyaroknak. Elmondható, hogy nagy szeretettel és gyorsan, három hét alatt írta meg ezeket műveket, azon a fürdőhelyen, ahol éppen gyógykezeltette magát. Ez még a fülbajai előtt, 41 éves korában történt, így mondhatjuk, hogy már abszolút érett zeneszerző volt.

Az István király nyitányáról egy 1828-as kritika így ír: „Annyira érthető egy darab, mint amennyire eleven, megfelelően kellemes és egyáltalán nem nehéz játszani”. Ön egyetért ezzel az állítással?

Hogy nagy élvezet játszani, ezzel egyetértek. Kitűnő zenészekkel dolgozok együtt, és ezt nem csak udvariasságból mondom. Nagy öröm a Nyitányt játszani, ugyanakkor tudni kell róla, hogy azért is népszerű egy darab, mert azt mondhatjuk, hogy az a magyar zene jelenik meg benne, amelyet Brahmsnál vagy Lisztnél is megtalálhatunk. Leginkább Erkel zenéje juthat róla eszünkbe, melyet játszani és hallgatni is egyaránt jó.

Mondhatjuk, hogy Erkel Beethoventől nyert ihletet?

Erkel, Beethovenhez hasonlóan, kereste a magyar zene forrását, így ugyanazokhoz az alapokhoz nyúlt, mint a korábban élt német mester. Erkel nagyon szeretett Beethoven műveket vezényelni, az István király nyitányát is sokszor dirigálta, és azt is megtudtam, hogy a Pesti Német Színháznak két évig volt karmestere, így valószínűleg ismerhette a teljes darabot. Ezzel kapcsolatban van még egy érdekesség: a Geistlicher Marsch – Egyházi induló elején és végén is ugyanaz az akkordfűzés hallható, mint ami a Himnusz elején is megtalálható.

Az Athén romjai Richard Strauss és Hugo von Hofmannstahl 1924-es átdolgozásában idén került először színpadra Magyarországon. Más szemléletmódot követelt így a darab színpadra alkalmazása?

Egyfajta szabadságot adtak nekünk azzal, hogy Hofmannstahl a cselekményt emelte nagyobb fókuszba, Strauss pedig zeneileg szerkesztette át: összefűzte Beethoven 11 évvel korábban írt művével, a Prométheusz teremtményei c. balettzenével. Lecserélte az eredeti nyitányt a Prométheuszéra, kicsit megváltoztatta a sorrendet és további balettrészletekkel toldotta meg a darabot. Illetve nagyon apró változtatásokat eszközölt az eredeti zenén, korszerűsítette a hangszerelést és csak egyetlen egy részletet komponált hozzá, azt is Beethoven 5. Szimfóniájának két témájára alapozva. Fogalmazhatunk úgy, hogy ők is két műből rakták össze a darabot az ő szempontjuk szerint, és mi is ugyanezt a két művet használjuk, csak a mi szempontjaink szerint. Például nem vettük át az 1924-es balettfantáziának minden részletét, hanem arra törekedtünk Venekei Marianna koreográfussal együtt, hogy a mai ember számára érthető és élvezhető történetet vigyünk színre, kiváló balettművészekkel.

Mi volt a felkészülés első lépése az Ön részéről?

Először is nagyon sokat beszélgettünk a testvéremmel, a rendezővel a darabokról, mivel a legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan tudunk egy komplex estét alkotni, amelyben az irodalmi történet is színpadképes, mert eredetileg nem volt az. Az István király esetében rögtön adott volt, hogy Babits, Kosztolányi és Sík Sándor műveit illesszük bele, de ehhez a zenét és a szöveget dramaturgiailag egymáshoz kellett igazítanunk, hogy a zene jól emelje ki szöveg hatását.

Oberfrank Pál és Oberfrank Péter az István király/Athén romjai premierjét követően.
Fotó: Rákossy Péter/MAgyar Állami Operaház

Zenés-irodalmi estjeik már voltak a bátyjával, de ez az első közös színpadi produkciójuk. Hogyan éli meg a vele folytatott munkát?

Mint alkotótársak valóban ez az első alkalom, hogy együtt dolgozunk. Szerintem mindig szükség volna a rendező és a karmester közötti ennyire mély együttműködésre, mint amit mi élhettünk meg. A zenés színházban a szöveg dramaturgiáját elsősorban a zene adja meg, hisz a zeneszerző az adott szöveget a zenével értelmezi. Ennek felismerésében pedig a karmester tud a rendezőnek a legjobban segíteni. A mi esetünkben ez a folyamat sokkal könnyebb és természetesebb volt, hiszen együtt, egy szobában nőttünk fel, félszavakból megértjük egymást hasonló értékvilágot szívtunk magunkba, így különösen könnyű volt együttműködni.