Francia művek és Mozart-áriák mellett abból a Szerelmi bájitalból is hallhatók részletek a MaszkaBál 2021 január 24-i adásában, aminek próbafolyamata során a pár is egymásba szeretett. Az Operaház Facebook-oldalán 20:00 órakor kezdődő koncert előtt Szemere Zita és Biri Gergely meséltek megismerkedésükről és a műsorválasztásról, valamint arról, hogy milyen kettősség dúl bennük a koronavírus idején.

Az Opera 2018-as erdélyi turnéelőadása, a Szerelmi bájital próbafolyamat során ismerték meg egymást és lettek egy pár. Ezen a produkción kívül találkoztak még a színpadon?

Biri Gergely: Korábbról is ismertük egymást, legelőször 2012-ben egy soproni koncerten találkoztunk, ezt követően 2016-ban, a Bátori Éva szervezésében évente jelentkező World Voice Day – hangvilágnapi eseményen, majd végül a Szerelmi bájital-előadásának próbáin.

Szemere Zita: Az első két alkalommal azonban csak a köszönésig jutottunk, és hogy tudtuk egymásról, ki-kicsoda. A Bájitalt kétszer három hétig próbáltunk, a kettő közt volt egy nyári szünet, és a szünet előtti héten dolgoztunk először közösen. Akkor elindult valami, és utána nagyon rövid időn belül kiderült, hogy mi vagyunk egymás számára a nagy ő, és ez a szerelem azóta is tart.

A Szerelmi bájital a koncerten is megelevenedik, hiszen Adina és Nemorino kettőse, illetve Nemorino románca is elhangzik az esten. Milyen emlékeitek vannak erről az előadásról?

SzZ: Számunkra ez az egész próbafolyamat és előadás-sorozat annyira gyönyörű volt, hogy valahol sorsszerűnek is érzem, hogy ez velünk megtörtént. Ha bárhol bárminek kapcsán a Szerelmi bájital felmerül, rögtön a mi szerelmünkre asszociálunk. Az a csoda, ami velünk azóta is történik, olyan dolog, amit ha valaki csak egy pillanatra megérzett már az életében, akkor érdemes volt miatta élni. Az, hogy most egy színpadon újra ezt a duettet elénekelhetjük, nagyon nosztalgikus – nem minthogyha olyan régen történt volna, dehát azóta egy kislányunk is született.

BG: Azért volt ezt egyszerű és jó a turnén énekelni, mert igazából az alapvető rendezői utasításokon kívül sok mindent nem kellett nekünk mondani, mert adottak voltunk, mint szerelemes pár, és igazából csak magunkat kellett alakítani.

Az idei, A francia múzsa szezonja tematikus évadhoz kapcsolódva mindketten énekelnek részleteket francia szerzők műveiből. Miért ezeket választották és milyen kötődésük van francia operairodalomhoz?

BG: Lalo Ys királya című operáját nem hiszem, hogy valaha játszották Magyarországon, de az ária és az opera is nagyon szép zene. Lalo spanyol származású francia zeneszerző, és ez az áriából is érződik. Azzal együtt, hogy lírai hangvételű, a zongoraszólamban vannak játékosabb, mozgalmasabb részek. Egy tenorária-kötetben találtam ezt a nagyon érdekes és szép darabot, és mikor utánakerestem, láttam, hogy a világ legnagyobb tenoristái is a koncertjeik repertoárján tartják. Ezt leszámítva francia szerzőktől én inkább dalokat énekeltem, így számomra ez még újdonság.

SzZ: Az évad kapcsán is jobban kedvet kaptunk a francia művekhez. Gounod Rómeó és Júliája eleve nagy kedvencem már csak a történet miatt is. Az a fiatal, szerelemes lángolás érződik ki belőle, amiről korábban A varázsfuvola apropóján is beszéltünk. Nagyon könnyű átélnem ezt az áriát, mert annyira én vagyok, és az ária annyira az én heves, színes, robbanékony érzelmi világomat adja vissza mind zenében, mind dallamvilágában, hogy igazából alig várom, hogy kiállhassak és átadhassam a hallgatóságnak, amit érzek. Emellett hat évvel ezelőtt volt szerencsém a Szegedi Nemzeti Színházban a Hoffmann meséiből Olympia szerepét elénekelni, az ő áriáját is felelevenítettem erre az alkalomra.

Mozarttól is mindketten válogattak egy-egy művet, itt milyen szempontok alapján döntöttek?

BG: A Szerelmi bájital után 2019-ben A kairói lúd volt a második operaházi produkcióm, és ezt szintén Toronykőy Attila rendezte, akivel nagyon szeretünk dolgozni. Calandrino szerepét is élvezettel alakítottam, mert ő egy olyan figura, aki az egész történeten keresztül úgy szövi a szálakat, hogy a fiatal szerelmesek végül egymásra találhassanak, a két öreg pedig hoppon maradjon.

SzZ: Blonde-féle cserfes karakterek mindig is közel álltak hozzám, ez az ária pedig olyan virtuozitást igényel, amit most szívesen megmutatok. Ilyesmire az Olympia-ária is lehetőséget kínál, de Blondét már volt szerencsém énekelni a diákoknak szóló OperaKalandban, így talán azt is lehet érzékeltetni, hogy az ember hogy fejlődik. Akkoriban ugyanis még más volt a tanárom, és most az, hogy már harmadik éve tanulok Komlósi Ildikó művésznőnél, nagyban segít, hogy olyan dolgokat is megvalósítsak hangilag, amihez eddig nem voltak meg az eszközeim. Szeretek Blondét énekelni, ahogy majdnem minden mást is, és alig várom, hogy újra a színpadon lehessek.

Hogy viselik a jelenlegi körülményeket?

SzZ: Van egyfajta kettősség, mert nagyon szeretünk itthon lenni együtt hármasban, főleg, hogy a babóka még csak másfél éves, de emellett természetesen borzasztóan hiányzik a színpad és benne lenni a körforgásban. Kétfelé húz a szíved. Ami fantasztikus, hogy Villő már 15-20 féle dallamot felismer és mondja, hogy mit éneklünk, úgyhogy úgy látszik, ő is örökölt tőlünk némi zenei hajlamot. Közben pedig közeleg már Marie szerepe Az ezred lányából, amit már nagyon várok, többek közt azért is, mert Gergővel újra együtt lehetek a színpadon, aki egy kisebb szerepet alakít majd.

Verdi- és Wagner-áriák mellett Giordano, Cilea és Kodály népszerű műveinek részletei is felcsendülnek Wiedemann Bernadett és Kelemen Zoltán MaszkaBál 2021. január 22-i műsorát. Az Opera Facebook-oldalán 20:00 órától látható közvetítés előtt az est két főszereplője mesélt közös fellépéseikről, a műsor darabjaihoz fűződő viszonyukról és arról, mi töltik idejüket a vírushelyzet közepette.

Wiedemann Bernadett és Kelemen Zoltán a MaszkaBál 2021. január 22-i estjén - fotó: Nagy Attila

Wiedemann Bernadett: Sajnos nem sokat énekeltünk együtt Zolival. Emlékszem, hogy Falstaffot csináltunk közösen, ahol ő Fordot alakította, én pedig Mrs. Quicklyt. Nagyon szeretem ezt a darabot, az Arnaud Bernhard féle új rendezést is, pedig sokat kell benne futkosni, de közel áll a szívemhez. Nagyon nagy élmény volt A trubadúr szegedi közös premierje, ami aztán 2017-ben a Primavera Fesztiválra az Erkel Színházba is ellátogatott. Az egy fantasztikus hangulatú előadás volt, és külön örültem neki, hogy Szegeden ebben az opera, amiben felléptem, korábban csak koncerteken vettem részt. Nekem hirtelen más nem jut eszembe, de Zoli egy igazi kis lexikon, lehet, hogy másra is emlékszik.

Kelemen Zoltán: Az operaházi Faustban Betty Márta asszony, én Valentin voltam, és koncertszerű Dózsa György előadásban is voltunk mindketten, ezekben azonban nem volt közös jelenetünk. A trubadúr szegedi előadásában Betti szokás szerint Azucenát énekelt, én pedig Luna gróf voltam.

A Falstaffból egy részletet közösen is előadnak, illetve a Háry Jánosból is eléneklik Háry és Örzse duettjét. Hogyan alakult ki, hogy rendhagyó módon két kettőst is elénekelnek?

WB: Főigazgató úrnak jeleztem, hogy szívesebben énekelném az egyik áriám helyett a Falstaff-duettet, aminek azért a jelentős részét Mrs. Quickly adja elő. Falstaff még nem is szerepelt a MaszkaBálok sorában, Verdi pedig nagyon közel áll a szívemhez, igazából drámai mezzóként Verdi-énekesnőnek tartom magam. Főigazgató úr ezt engedélyezte, úgyhogy ezt éneklem a harmadik áriám helyett.

KZ: Bettyvel rengetegszer hallottam már Mrs. Quicklyt ezért jutott eszünkbe, hogy ezt most is előadhatnánk. A választás behatárolta, hogy nem nagyon van olyan duett az operairodalomban, ami hősbarionra és drámai mezzóra íródott volna. A Háry Jánosból a „Tiszán innen, Dunán túl”-t is többször énekeltem, feltételeztem, hogy Bettinek is jó lesz, így ebben sikerült megállapodnunk.

Milyen szempontok szerint válogatták a műsoruk további darabjait

WB: Erdához nagyon szép emlékek fűznek egy berlini bemutatkozás kapcsán is, de az a Siegfried Erdája volt, A Rajna kincse Erdáját még nem volt szerencsém elénekelni. Szeretem Wagner zenéjét, az említett Siegfried mellett itthon volt lehetőségem A wakürben, Az istenek alkonyában és A bolygó hollandiban is fellépni, ezért azt gondoltam, hogy most bemutatom ezt az áriát is.
Az Adriana Lecouvreurből Bouillon hercegné áriáját pedig azért választottam, mert zongorával ez a kedvenc áriám. Az Azucena-elbeszélés vagy Eboli „O don fatale” áriája a Don Carlosból is a kedvenceim közé tartozik, azok azonban igazán zenekarral érvényesülnek, míg ez egy olyan finom, szerelmes ária, ami zongorával is kifejező.

KZ: Rögtön ez a három ária jutott eszembe. Én is mindenképp szerettem volna Verdit énekelni, mert a repertoárom gerincét a nagy Verdi szerepek alkotják. Az utolsó, amibe beálltam – egyébként pont ez volt a 70. szerepem – az Ernani Don Carlosa, amit nem nagyon szoktak koncerteken énekelni, én viszont már előadtam kétszer is zongorakísérettel.
Wolfram Dal az Esthajnalcsillaghoz című részletét a Tannhäuserből nagyon szeretem, Wagner az egyik kedvenc zeneszerzőm, tőle is szerettem volna énekelni valamit.
Gérard monológja az Andrea Chénier-ből egy másik nagy kedvencem, 2012-en volt alkalmam Szegeden színpadon is elénekelni. Azóta többször is előadtam koncerteken, legutóbb a verista operagálán az Operát az Operából! belföldi turnéján, ott zenekari kísérettel, de zongorával is énekeltem többször. Persze a bőség zavarával küzdöttem, mert másik 3-4 hasonló kedvencet is választhattam volna, de ezek voltak azok a darabok, amik elsőként az eszembe jutottak.

Hogyan élik meg a vírushelyzet jelentette kihívásokat?

WB: Ősszel volt alkalmam a Poppea megkoronázásában és A képzelt betegben is szerepelni, a Poppeánál pont a premierre lettem koronavírusos, de aztán készítettünk belőle egy előadást, Vajda Jánost pedig emberileg és zeneileg is nagyon szeretem. A Karnyónéban címszerepet énekeltem, a Leonce és Lénában is részt vettem, ezért örültem, hogy most is gondolt rám és a színháztól is megkaptam a lehetőséget. Igazi jutalomjáték volt, Szabó Máté rendezővel jóban vagyunk, szeretem a munkáit, és olyan régi barátokkal, kollégákkal lehettem együtt, mint Hábetler András vagy Bátori Évi. Emellett tanítok is: a Weiner Leó Katolikus Zeneművészeti Szakközépiskolában személyesen és interneten is tartunk órákat, a Pécsi Tudományegyetemen pedig, ahol adjunktus vagyok, heti két nap szoktam operaszakosokat oktatni. Hál’ Istennek hatalmas energiák dúlnak bennem még mindig, úgyhogy szabadidőm nem nagyon van, de mivel nagyon szeretek tanítani és énekelni, ezért nem érzem úgy, hogy túlvállalnám magam.

KZ: Nyáron két fellépésem maradt el, egy Erkel István király címszerep Székesfehérváron és egy Simándy-emlékkoncert Balatongyörökön. Tavaly márciusban a Bánk bán főpróbán álltam utoljára színpadon, előadásom pedig 2019 novemberében volt utoljára, a Hunyadi László középiskolásoknak szóló OperaKaland-sorozatában. Ez hihetetlen hosszú kihagyás, ezért szoktam is énekelni, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból, de az a négy fal között nem ugyanaz, mint amikor az Erkel színpadán vagy akár egy próbaszínpadon az ember a kollégák társaságában ereszti ki a hangját. Ezért most előadás előtt négyszer-ötször is összepróbáltunk. Készülök a február 3-i Sába királynője keresztmetszetre is, amiben ismét Salamon királyt éneklem az OperaSzerda keretei között.
Ezen kívül van egy nagy DVD-gyűjteményem operákból és filmekből egyaránt, amik kitöltik az üres óráimat. Olvasni és internetezni is szeretek, természetesen zenét is sokat hallgatok, operát, könnyűzenét és a dzsesszt egyaránt, de most főleg a filmnézős korszakomat élem.

A cigánybáróval folytatódik 2021. január 20-án az OperaSzerda koncertszerű keresztmetszeteinek sorozata, aminek címszerepét 2019/2020-as évad kamaraművésze énekli. Az Opera Facebook-oldalán 20:00 órától látható előadás előtt Boncsér Gergely mesélt a színpadi produkcióval kapcsolatos élményeiről, annak észtországi vendégszerepléséről, az operetthez fűződő viszonyáról és az est programjáról is.

Fotó: Emmer László

2018 elején állt be az egy évvel korábban bemutatott színpadi produkcióba, amit Szinetár Miklós rendezett. Milyen emlékei vannak erről az előadásról?

Szinetár-rendezésekbe mindig jó beállni, mert a tanár úr nagy hangsúlyt fektet a darab eredeti mondanivalójára és ez a megvalósításban is tükröződik, mind a díszletekben, mind a jelmezekben. Ezért nagy élmény a darabjaiban játszani és ezért is mondható, hogy azok biztos sikerre vannak ítélve.

Szintén 2018 nyarán többek között A cigánybáróval vendégeskedett az Opera Észtországban, a nagy múltú Saaremai Operafesztiválon. Ott hogyan fogadta a közönség a külföldön ritkán látható produkciót?

Az előkészületek során nem tudtuk igazán, hogy fogja fogadni a közönség a darabot, de a látványvilág és a zene hangulata ott is az első perctől megfogta a nézőket azzal együtt, hogy magyarul adtuk elő a produkciót. Mondhatjuk, hogy hatalmas sikert aratott, mert maga a straussi alapanyag jó, ahogy a rendezés, a megvalósítás is, és a zenei hangulata is nagyon megkapó. Később tudtam meg, hogy a négy előadásból, amit vitt az Opera, erre a produkcióra fogytak le leghamarabb a jegyek, tehát nagy várakozás előzhette meg az előadást Észtországban.

Operetténekesként is komoly múlttal rendelkezik, ilyen tapasztalatok után milyen benyomásai vannak Barinkayval kapcsolatban?

Nagyon örültem, hogy az Operában ilyen nívós operettcímszerepben léphetek színpadra. Tényleg kiváló dalok szerepelnek benne, amiket élvezet énekelni. Mindez közhelynek tűnik, de Barinkay karakterét csakugyan jól tükrözik azok a zenei motívumok és a dalok, amiket énekel, ezért különösen tetszett a figura. Tíz évet töltöttem az Operettszínházban, nagyon szeretem a műfajt és a karaktereket, amiket megformáltam. Voltak köztük bohókás bonvivánok és egészen komoly szerepek, mint A mosoly országában Szu Csong, de a kisebb karakterszerepeket is szívesen játszottam, mint Gábort a Cigányszerelemben. Mostanában már ritkán van lehetőségem ilyesmit énekelni, úgyhogy az ezeknek az alkalmaknak külön örülök.

Mit tudhatunk elöljáróban az OperaSzerda koncertszerű előadásáról?

Tóth Samu állította össze értő gonddal a keresztmetszetet. Barinkay belépője mellett két nagyon szép és közismert duettjét fogom énekelni a szerelmét, Szaffit alakító Horti Lillával, de a kollégáknak – Lilla mellett Szvétek Laci, Farkasréti Mária, Haja Zsolti – is vannak nagyon szép szólószámaik, amik szintén nagyon hangulatosak és szinte mind megszólalnak, a többiekkel – Wiedemann Betti, Rőser Orsi, Bátki Fazekas Zoli – az együttesekben lépünk fel közösen. Ami kimarad, azt pedig a számok között Mona Dani foglalja majd össze.

Az Opera Otthonra közvetítéssorozatában a jegy.hu felületén 2021. január 23-án 19:00 órától látható az Opera új bemutatója, Mozart Szöktetés a szerájból című daljátéka, Vecsei H. Miklós új rendezésében, Varró Dániel fordításában. Blonde és Pedrillo szerepében Rácz Ritát és Szerekován Jánost láthatják, akikkel az egyik próba előtt beszélgettünk. Nem először éneklik Blonde és Pedrillo szerepét. Mi a kapcsolódásuk a szerephez és mikor találkozott vele először?

Szerekován János (Pedrillo) és Rácz Rita (Blonde) Mozart Szöktetés a szerájból c. operájának próbáján - rendező: Vecsei H. Miklós - fotó: Nagy Attila

Rácz Rita: Igazság szerint már a Zeneakadémián is erre a szerepre készültem. Még Medveczky tanár úrral tanultam egy vizsgára, és ott mondták a tanáraim, hogy ez a szerep biztosan az enyém lesz, és tényleg így is lett. Itt az Operaházban is ez már a második rendezés, amiben énekelhetem, hiszen 2012-ben debütáltam Káel Csaba rendezésében az ománi Operaházban, ami nagyon nagy élmény volt.

Szerekován János: Én a lírai fachból kerültem buffó szerepkörbe, és meg kell mondanom, hogy nagyon is testhezállónak érzem, hiszen itt az éneklés mellett így a színészi vénámat is meg tudom mutatni, állítólag nem is rosszul. Ez már a harmadik Szöktetés-rendezés, amiben közreműködöm, 2015-ben én is a Káel Csaba féle színrevitelben debütáltam, akkor a diákoknak szóló OperaKaland-sorozatban, és játszom Szegeden is Juronics Tamás színpadi változatában. Rendkívül jó vicceset játszani, ennél már csak a negatív figurák szórakoztatóbbak.

Vecsei H. Miklós első operarendezése a Szöktetés a szerájból című daljáték. Adott-e valami újat a rendezés az Önök számára a karakterükhöz?

RR.: Nagyon sokat tanultam tőle a próbafolyamat alatt. Ő egy zseniális színész, ezt már a szüleimtől hallottam korábban, akik játszottak vele a Szegedi Szabadtérin. Nagyon boldog voltam amikor megtudtam, hogy ő fogja rendezni Mozart klasszikusát. Rengeteget tanultunk tőle egy-egy karakter megéléséről, színpadi jelenlétről, szituációkról. Nekem egészen új megvilágításba helyezte ezt a szerepet. Elsősorban azt kérte, hogy a helyzetek, a szövegek igazságát keressük meg, és ne egy figurát keressünk. És ha ezt jelenetről jelenetre követjük, akkor ki fog alakulni hogy milyen az én karakterem, de nem kell előre eldönteni. Ez új felfedezés volt számomra, nem lehetett elővenni a régi kliséket, mélyen magamba kellett nézni, és ennek nagyon örültem.
SzJ.: Pedrillo hagyományosan a buffó szerepkörbe tartozik, mint Belmonte inasa és Blonde szerelme. A koncepció most eltért a megszokottól, egy komolyabb figurát kell alakítanom, ami hordoz magában némi kihívást, mert ezzel együtt a szöveg megőrizte a humorát. Vecsei Hasiban egy nagyszerű embert és rendezőt ismertünk meg. A próbákról minden nap alaposan megdolgoztatva mentünk haza. Színészvezetésben olyan dolgokat kért tőlünk, amit más rendező nem, és ez jó, mert alkalmat ad kilépni a megszokott formák közül. Kicsit mi is instruáltuk őt, hiszen az operaénekesek mások, mint a prózai színészek, de az észrevételeinket is nagy nyitottsággal és alázattal kezelte, én legközelebb is szívesen dolgoznék vele.

Rácz Rita (Blonde) és Szerekován János (Pedrillo) Mozart Szöktetés a szerájból c. operájának próbáján - rendező: Vecsei H. Miklós - fotó: Nagy Attila

Mindketten énekelték már ezt a szerepet, mit szólnak Varró Dániel új fordításához?

RR: Varró Dani összes verseskötete megvolt otthon, a gyerekeim kívülről tudják egy-egy kötetét, szóval nagy rajongói vagyunk. A szövege nagyon vicces, ám nagyon nehéz énekelni. Sokszor mondani kell a magas hangoknál olyan magánhangzókat a magyar nyelv miatt, amelyek kényelmetlenek. Ugyanakkor figyelnünk kell a szóviccekre is, így a zenei kihívások most mással is párosulnak.

SzJ: Igen, nekem is kihívás volt az új fordítás, egyrészt mert a Juronics-rendezésben is játszom még a hagyományos magyar szöveg szerint, másrészt mert ez egy teljesen más stílusú anyag: Dani a mai fiatalok nyelvezetéhez igazította.

Spontán Tell Vilmos-blokkot, valamint Dvořáktól és Smetanától származó cseh kitekintést is tartalmaz a MaszkaBál 2021. január 17-i közvetítése, amit azonban gyökeresen eltérő szempontok szerint állított össze az est két főszereplője. Az Opera Facebook-oldalán 20:00 órától megtekinthető műsor előtti interjúból többek közt kiderül, hogyan hatott Montserrat Caballé és Pászthy Júlia a ma esti dalválasztásra, és miért tartanak sokan a közös fellépéstől Juan Diego Flórezzel.

Mozart Figaro házasságából választottak duettet, hogy esett erre a részletre a választásuk?

Fodor Bea: Eddig egyedül a Porgy és Bessben léptünk fel közösen, ahol én Clarát énekeltem, ő pedig Crownt, de zárt számot még nem adtunk elő közösen. Így maradtunk végül a Susanna-Gróf duettben. Eddig csak Grófnét énekeltem a színpadon, de ez így is nagyon aranyosnak ígérkezik.

Szemerédy Károly: Igen, Bea inkább lírai szoprán, én pedig vaskosabb hangú basszbariton vagyok, ezért is nehezebben találtunk közös darabokat. De Bea is nagy áriákat hoz, én is nehéz részletekkel készülök, így zárásként a Figaro házassága talán oldja a nagy, vaskos, kicsit szomorkás művek hangulatát.

Mindkettejük műsorán szerepel részlet Rossini Tell Vilmosából. Milyen szempontok szerint válogatták az est programját?

FB: Annak örömére, hogy most énekelhetünk, a Susanna mellett mindhárom áriám is új lesz. Mindegyik részlet nagyon lírai, bensőséges ária, és komoly érzelmi motiváció is állt a döntések mögött, ezért különlegesek is a számomra.

Véletlenül alakult úgy, hogy Karesz és én is éneklünk a Tell Vilmosból. Ennek részemről az a története, hogy mikor '98-ban zeneakadémistaként a tanárnőmmel, Pászthy Júliával az Egyesült Államokban jártunk, a New York-i konzulátus vendégszobájában ülve láttam egy gálaközvetítést, ahol Montserrat Caballé – akit amúgy is rendkívül tisztelek – énekelte Mathilde áriáját. Mondtam is Júliának, mennyire szeretném egyszer ezt elénekelni valamelyik vizsgámon vagy a diplomaosztómon, mire ő mondta, hogy ehhez azért még el kell telnie jó pár évnek. Most viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy próbát tegyek vele.
A második Smetana Az eladott menyasszonyából Mařenka-áriája, amit a csodálatos zongorista-korrepetitor férjem, Rózsa Gábor miatt választottam. Ez az ő egyik kedvenc áriája és olyan gyönyörű a kísérőzenéje, hogy szinte már kár, hogy van benne énekszólam.
A harmadik pedig Ilonka áriája Erkel Névtelen hősök című operájából, amit szintén a férjem javasolt. Ebből Pászthy Júliával is található az interneten egy nagyon szép felvétel, úgyhogy ezt az ő tiszteletére is szeretném előadni. Nagyon érdekes, hazafias darab némi verbunkos ízzel. Iszonyú nehéz elénekelni, miközben egy kis szösszenetnek tűnik.

SzK: Bával szemben én olyan szerepekből választottam, amiket már énekeltem színpadon, és érdekes módon, félig tudatosan egy apai motívum is végigvezet rajtuk. Tell Vilmos szerepét nagyon szeretem, Varsóban, Münchenben és Limában is játszottam, utóbbi helyszínen Juan Diego Flórezzel. Csodálatos volt a vele dolgozni, bár egy kicsit tartottam tőle, mert híres arról, hogy nem szereti, ha a partnere magasabb, mint ő. De nagyon jól kijöttünk és a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
A Tell Vilmost baritonszerepnek tartják, és azért is szeretem, mert Rossini utolsó operája, és egyáltalán nem hasonlít a korábbi műveire. Azért is szimpatikus figura, mert rengeteg viszontagságon megy keresztül, hogy felszabadítsa a népét. Amikor a gonosz osztrák helytartó arra kényszeríti, hogy a fiának a fejéről lője le az almát, ezt az áriát közvetlenül a lövés előtt énekli a fiának, és arra kéri, hogy legyen mozdulatlan, ne izguljon, gondoljon Istenre és az édesanyjára, aki mindkettejüket hazavárja. Egy fantasztikus drámai pont és talán a legizgalmasabb pillanat az operában.
A Ruszalkát a Lyoni Operaházban énekeltem, Vodnik karaktere már a basszus fach felé közeledik. Ezt is nagyon szeretem. Itt egy lányáért aggódó apa énekel Ruszalkának arról, hogy a földi világ más, nem azt fogja kapni a szerelemtől, amire vágyik, és ha visszatér, sem lesz olyan semmi, mint régen volt. Lassan két éve vagyok már apa, van egy gyönyörűszép kislányom, és mikor újra elkezdtem dolgozni ezeken az áriákon, azt éreztem, hogy teljesen másképp éneklem őket, mint négy évvel ezelőtt.
A Köpenyben az a megrázó, hogy Michele az ária előtti duettben fedi fel, hogy a feleségével volt egy gyermekük, aki csecsemőkorában meghalt, és ekkor romlott meg az ő házasságuk is, Giorgetta emiatt csalja meg Luigival. Rendkívül kaotikus hangulatban van, miközben nem tudja megbeszélni a feleségével ezeket a problémákat, gyászolja a halott gyermekét is, és tudja, hogy a felesége is valaki mással folytat viszont. Ezt így is nagyon más volt most elővenni. Ezek után jól is jön, hogy egy játékosabb duettel zárjuk az estet.

Hogyan telnek a hétköznapjaik, mi ad erőt ebben a helyzetben?

SzK: Novemberben én is COVID-os voltam, és elég súlyos tünetekkel, kétoldali tüdőgyulladással kerültem kórházba két hétre, de szerencsére lélegeztetőgépre nem volt szükségem. A kislányom sok erőt ad. Az első hullámban nagyon rossz volt, hogy hirtelen minden munkánkat törölték, és semmit sem tehettünk. Most, a második hullámban már kialakítottam egy rendszert, amivel együtt tudok élni, és hogy már felszívódott a tüdőgyulladás, tudok újra énekelni is, és ez értelmet és boldogságot is ad a napjaimnak. A bizonytalanság, hogy mikor léphetünk újra színpadra, viszont egy nagyon nehéz dolog. A vírust is Genfben kaptam el, ahogy a Makropulosz-ügyből két előadást tudtunk megtartani, utána egy kormányzati intézkedés nyomán törölték az összes előadást és haza kellett jönnöm.

FB: Az egyetlen jó dolog COVID-ban, hogy most több időt tölthetünk a családunkkal. Az iskolában egyéni tanrendet kértünk a fiamnak, mert a diákok közül elég sokan nem tartották be az előírásokat, többször karanténba is került az osztály. Ezért most nagyon sokat vagyunk együtt, és ez az egymásrautaltság még jobban összekovácsol bennünket még úgy is, hogy a férjemmel már 23 éve vagyunk házasok.

Az Edgar és a Bohémélet szerzője mellett Mozarttól Verdi és Wagner műveiig terjed a 2021. január 15-i MaszkaBál kínálata, amiben egy kis kitekintés is belefér a bel canto művek felé. Az Opera Facebook-oldalán 20:00 órakor kezdődő műsor főszereplői közül Sándor Csaba többek közt elmeséli, melyik szerep vezette őt a világot jelentő deszkákra, Bakonyi Anikó pedig arra is választ ad, a tragikus operai alakítások hogyan járulnak hozzá a belső fejlődéshez.

A közös részletet Puccini Bohéméletéből választottak, amiben már szerepeltek is közösen. Szívesen dolgoznak közösen?

Bakonyi Anikó: A Bohéméletet 2.0-át és A varázsfuvolát is csináltuk együtt, utóbbiban ő Papagenót énekelt, én pedig Első dámát. Itt találkoztam vele először, és nagyon szeretek vele dolgozni. Fantasztikus a hangja, nagyon jó adottságai vannak, amihez egy nagyon jó belső emberi tartalom párosul. Lelkiismeretes, minőségre törekszik és meg is tudja valósítani.

Sándor Csaba: Én is nagyon szeretem Anikót, mert olyan intenzitással, szenvedéllyel él a színpadon, hogy sosem éreztem azt nála, hogy mismásolná a dolgokat. Pont ezt érzékeltem a Marcello-Mimi duettben is, hogy úgy figyel a partnerére, hogy az rám is kreatívan hat, mert bármilyen impulzust adok, azt rögtön fogadja, így megszülethet egy kölcsönös viszony, amitől élővé válik a jelenet és meg tud születni a katarzis.

BA: Ajándék, ha az ember Puccinit énekelhet. Csabáé volt az ötlet, de gondolom azért, mert ebben szerepeltünk már együtt is, igaz, akkor ő Schaunard-t alakította.

SCs: Igen, egy beugrás vitt Schaunard-t felé. Ötféle rendezésben énekeltem már, és megszerettem, mert jó szerep, kulcsfigurája a darabnak. A cselekmény egyik mozgatórugója, ő hozza a pénzt, az ételt, ő jelenik meg, mikor Marcello és Rodolfo a darab végén a nagy szomorú duettjük után együtt ülnek, és ő veszi észre Mimì halálát is. Marcello viszont hangilag és játékban is egy másféle szín, egyfajta előrelépés, nagyon szeretném énekelni, Kolozsváron lett is volna rá most alkalom, ha a vírus második hulláma el nem sodorja.

Milyen szempontok alapján választották a műsor többi részletét?

BA: Többségében ilyen tragikus szerepekkel találkozom a pályámon, Mimì is a halál felé halad, Aida is elveszti a szerelmét, a szabadságát és a hazáját is, és mégis a hőse lesz a történetnek, mert felül tud emelkedni minden veszteségen. Ezt példaértékűnek tartom. Hozzá ilyen szempontból csak Gioconda fogható, de hasonló karakter Szulamit is, akit szintén alkalmam volt énekelni, és akinek szintén nincs megoldás a helyzetére, csak a lelki felemelkedés.
Aidát nagyon szeretem, gyönyörű zene és nagyon jól fekszik a torkomnak. A Nagy Viktor féle rendezésben szereztem róla az első benyomásaimat, még énekelhettem a régi gyönyörű jelmezekben, a nagyszabású színpadképekben, Kínába is eljuthattam vele az Opera turnéján. A most futó Mohácsi-féle rendezésben is többször énekeltem már, ilyen szempontból ez is bejáratott szerep.
Az Edgarból Fidelia is kilátástalan helyzetbe kerül, elveszti a szerelmét, akit halottnak hisz, neki ígér örök hűséget, és ott is egy lelki kapcsolat marad számára, hogy feldolgozza ezt a hiányt. Ez is nagyon szép Puccini-darab. A hosszabb, négyfelvonásos verziót énekeltem Regensburgban. Dramaturgiailag nagyon nehezen kezelhető, de érzelmileg közelítek Fideliához és így kiteljesedik, hogy mennyire fontos számára a lelki kötődés, a tiszta érzelmek.
Wagnert színpadon még nem énekeltem, de amit a Csarnokária megtestesít, az ugyancsak a szerelemmel rokon. Itt is megjelenik egy szeretett férfi, de a művészet csarnokában vagyunk, ahol a művészet képes az isteni szintre emelkedni, és erre törekedve énekli azt a szinte imát Erzsébet, amivel a szerelmet, a művészetet magasztalja.
Miközben néha sajnálom, hogy nem énekelhetek vígoperákat, az évek folyamán olyan szép belső fejlődést hoznak ezek a szerepek, hisz az ember éneklés közben lelkileg mégiscsak végigéli ezeket a darabokat. Nagyon hálás vagyok, amiért a hangi adottságaim lehetővé teszik, hogy az interpretációban megélhessem azokat az érzéseket, közvetített mondanivalókat, amiket ezek a darabok magukban hordoznak.

SCs: Én mondhatom, hogy a Don Giovanni miatt lettem operaénekes. Amikor a fináléját meghallgattam felvételről Kurt Moll, Samuel Ramey és Ferruccio Furlanetto előadásában, és ahogy az a három mély hangú férfi Mozart csodálatos muzsikájával magával ragadott, azt mondtam, ezt akarom csinálni. Leporellóval államvizsgáztam, Masettóval debütáltam Budapesten Erwin Schrott partnereként, Don Giovannit pedig már négyféle rendezésben énekeltem. Ezek közül a legbüszkébb a Bukaresti Opera 2017-es előadására vagyok a világhírű Andrei Şerban rendezésében, ahol hármas szereposztásban egyedüli magyarként címszerepet énekelni nagy elismerést jelentett.
A puritánok Riccardóját Marton Melinda énektanárnőmnek köszönhetem, akivel évek óta dolgozom együtt, és egy, a tiszteletére Kolozsváron rendezett jubileumi gálán énekeltem. Mostanában a bel canto nem éli virágkorát, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet, mert a mozartitól eltérő énektechnika, és egy másfajta színt is meg tudok mutatni.
Mindemellé jött Belcore-áriája A szerelmi bájitalból, amit szintén énekeltem Kolozsváron. Ő egy játékosabb, kicsit ripacsabb, komikusabb figura, ami megint csak egy Don Giovannitól eltérő karakter.

Hogyan élik meg a járványidőszakot?

BA: Tanácstalan vagyok. Az egy ajándék, hogy lehetőségünk van ezekre az online közvetítésekre. De hogy nem tehetjük azt, amire születtünk, ami éltet, hogy énekelhessünk és megmutathassuk azt, aminek kifejezésére lehetőséget kaptunk, és ami által adni tudunk az embereknek. Megmutatni, hogy van a létezésnek egy magasabb szintje, egy olyan kibontakozási lehetősége, amit az ének érzékeltetni tud. A művészetnek ez a tiszta, magas szintjét. A közönséggel való kapcsolattartás nekem nagyon fontos, amikor érzem azt, hogy az emberek azáltal, hogy részt vesznek egy előadáson, hogy végigfutnak rajtuk azok az érzések, ami által elérhető a katarzis és felemelkedés, ami a művészet célja. Ez a közvetlen kapcsolat nagyon hiányzik. Aki valóban művész, annak az is fontos kell legyen, hogy megossza a tudását azzal, aki jelen van. Nagyon fájdalmas, hogy ez a lehetőség nincs meg igazán.

SCs: Nehezen és rosszul. nagyon sok minden elmaradt, január végéig csak Budapesten több mint 20 előadásom maradt el, de Kolozsváron is énekeltem volna Bohéméletet, Don Pasqualét, és Carment is. Sorban kaptam a nagyobb szerepeket, ezekből most nem lett semmi. Rosszul viselem a kiszolgáltatottságot is, hogy megszablyák mit lehet, mit nem. Romániában a helyzet még rosszabb volt, ott még az üzletekben is papírt kellett írni és a kijárási korlátozások is szigorúbbak voltak.
Otthon azért sok mindent megcsináltam, és örültem, hogy az budapesti Opera gondolt ránk, és felkért videók készítésére arról, hogy telik a karantén, és jó volt érezni, hogy mindenkinek fontos a színpad. Az online előadások azonban nem adják vissza az élő előadások illatát, érzéseit, azt az energiát, ami a közönségből árad. Hiányzik az a kölcsönös viszony, a közönséggel együtt létrehozott csend, amik megszületnek egy-egy előadásban, vagy akár csak az élő taps. Szerencsés voltam, hogy otthon, Erdélyben, a szeretteim között gyakorolhattam, most meg annyi minden van, hogy csak kapkodom a fejem, hogy mindenhova odaérjek.

Krúdy- és Örkény-művek operaváltozatainak koncertszerű keresztmetszeteivel folytatódik az OperaSzerda közvetítéssorozata 2021. január 13-án 20:00 órától az Opera Facebook-oldalán. Az előadás előtt László Boldizsár mesélt Az arany meg az asszony és a Tóték katona-főhősei közti különbségekről, hogy hogyan lett egy elalvásból operai ősbemutató, és hogy mi köze van nagyapjának Ottlik Iskola a határon című regényéhez.

Fotó: Perger Victoria

Mindkét darabban olyan katonát alakít, aki furcsa vendégségbe érkezik, felbolygatja a házigazdák életét, majd szomorú véget ér. A cselekmény hasonlóságaihoz képest mennyiben tér el a két mű zenéje, amik között több mint 75 év telt el?

Nagyon eltérő a két stílus. Az Arany meg az asszony nagyszerű, romantikába hajló mű nagy ívekkel, igazi nagy érzelmekkel. A történet szinte középkori, sokkal zártabb világba visz minket, ahol Anna igazi bezárt lélek, aki csak várja-várja a nagy szerelemet, mígnem egymásra találnak a Zsoldoskapitánnyal, amit a férj, Wolfgang, persze nem néz jó szemmel, túl is jár a katona eszén. A Zsoldoskapitány kissé arrogáns figura, ilyen szempontból teljesen mai karakter, sok hozzá hasonlóval lehet találkozni. Őt leszámítva viszont nagyon meseszerű a történet, amire még inkább ráerősítettek Németh Anikó egészen elképesztő állatjelmezei, amelyek a szereplők jellemiből születtek Káel Csaba koncepciója nyomán. Ezeket a keresztmetszetben most sajnos nem tudjuk megmutatni.

A Tóték zenei világa – hála Tóth Péternek – viszont kellőképp groteszk. A kisregény a 20. századi magyar irodalom egyik csúcsa. Nem véletlen, ha jól tudom, hogy a legtöbb nyelvre lefordított magyar irodalmi mű. Hozzám a Tóték áll közelebb, hiszen azt játszottam két évvel ezelőtt négy előadásban, abban nagyon sok színt lehetett megmutatni. Különbség a két figura között, hogy az Őrnagy egyáltalán nem szerelmes, sőt, még az a rész is kimaradt az ősbemutatóból, ahol lehetett volna egy szerelmi szál a Gizi Gézánéval, a falu prostituáltjával, aki fel is ajánlkozik neki, de az Őrnagy elutasítja. Úgy tudom, szóba került, hogy CD felvétel is készülhet a Tótékból, amikor viszont a teljes, kibővített verziót rögzítenénk. Megérdemelné a darab, mert rengeteg munkánk volt benne. Emellett van egy további kötődésem is a műhöz, mivel az én ötletemből született az opera.

Meséljen erről, milyen út vezetett a Tóték operai ősbemutatójához?

Számomra meseszerű volt az egész történet. Az ötlet azután született, hogy Szegedre költöztem, és Pesten nem volt hol aludnom. Mikor feljárkáltam, havonta egy-két alkalommal megjelentem Geiger Lajoséknál, aki ugye szintén az Opera magánénekese. Már két éve jártunk hozzá rendszeresen, mikor egyszer egy éjfélig tartó beszélgetés alkalmával, ahogy mondtam a magamét, Lali elaludt az asztalnál. Erről beugrott a Tóték és az opera, ha már operistákkal esett meg a baleset. Másnap felhívtam Radnóti Zsuzsát, Örkény István özvegyét és hagyatékának gondozóját, aki nagyon örült, és biztosított a támogatásáról. Ezután öt évig tartott a megvalósítás, ami elég rögös úton indult. Még az operai pályám elején voltam, az egyetlen zeneszerző ismerősöm Hajdú Sándor volt, egy különleges polihisztor. Leghíresebb szerzeménye a Bergendy-együttes Iskolatáska című száma, de oratorikus műveket és musicaleket is írt. Nála jó kezekben lett volna a darab, de sajnos a komponálás kezdete előtt pár nappal elhunyt. Akkor megfogadtam, hogy ezt már csak az ő elmékéért is végigviszem. Végül Kovács László karnagy úr ajánlásával jutottam el Tóth Péterhez, aki azonnal igent mondott, és Várady Szabolccsal, illetve két dramaturggal megírta a darabot. Ezt követően kerestünk helyszínt a bemutatóhoz, ebben Kocsár Balázs főzeneigazgató segített, aki behozta az Operába. Nekem közben hirtelen sok dolgom lett, tudtam, hogy Péterék írják, de nem foglalkoztam vele. Majd jött a szokásos évados felkérőm, és látom, hogy Tóték – Őrnagy. Ami pedig még fontos, hogy a feleségem, Helga megkapta Ágika szerepét. Akkor nagyon sajnáltam, hogy nem Geiger Lali lett Tót, de hát Szvétek Laci zseniális a szerepben. Vajda Júliával pedig Szegeden dolgoztunk együtt: Tóth Péter kérésére készítettünk együtt egy demót, így adtuk be a művet az Operához, és ez alapján megkapta Mariska szerepét. Később, mikor megköszöntem Anger Ferinek, az akkori művészeti igazgatónak a lehetőséget, mondta, hogy nem is tudta, hogy én írattam a darabot. Az Eiffel Műhelyház átadása miatt kicsit csúszott a bemutató, de Káel Csabánál nagyon jó kezekbe került a rendezés, aki egy sok szempontból stilizált világot adott a előadáshoz. Olyan jól sikerült, hogy Radnóti Zsuzsa is azt mondta, most került igazi helyére ez a darab. Ha valaki ismeri ezt a művet, akkor neki lehet hinni.

Örkény István-Tóth Péter: Tóték, Vajda Júlia (Mariska), Szvétek László (Tót Lajos), László Boldizsár (Őrnagy), Nánási Helga (Ágika) rendező: Káel Csaba - fotó: Csibi Szilvia/Magyar Állami Operaház

Említette, hogy nem lesznek jelmezek, milyen formában lesz látható most a két egyfelvonásos a keresztmetszetben?

Mi is belefolytunk a Tóték meghúzásába. A kórusnak az eredeti műben nagy szerepe van, ezek elmaradtak, illetve két szereplő is kimaradt technikai okokból, így főleg négyünkről –Tót, Őrnagy, Mariska, Ágika – szól a keresztmetszet. Nehéz volt beleférni 30 percbe, így kicsit az Az arany meg az asszony kárára dolgoztunk, de a Kenessey-darab rövidebb is, mint a Tóték. Tartottam tőle, hogy a keresztmetszet egy zongorával nem jön majd úgy át, de most újra visszahelyezkedve a zenébe láttam, hogy nincs semmi baj. Nagyon izgalmasnak találom, hogy nagyon összeszoktunk a négy fő figurával, és bármikor összejövünk, pillanatok alatt, visszahelyezkedünk a darabba. Reméljük, felkerül még a repertoárra, talán még az Erkelben is megállná a helyét, látványvilágát, előadói apparátusát tekintve, hiszen a Tóték igazi nemzeti kincs. Szvétek Laci is azt mondta, hogy az egyik legkedvesebb szerepe az utóbbi 26 évben, és én is magamévá tudtam tenni az Őrnagyot. Ehhez a figurához a nagyapám adott ihletett, aki a II. világháborúban volt katonatiszt. Sokat beszélgettem vele, Ottlik Gézának volt évfolyamtársa, és azt mondta, hogy ha meg akarom ismerni a gyerekkorát, olvassam el az Iskola a határont, mert a gyerekszereplők közül az egyike ő is lehetett volna.

Az operairodalom változatos nőalakjai és három gróf is megszólal az Opera 2021. január 10-i MaszkaBálja két főszereplőjének tolmácsolásában. Az Opera Facebook-oldalán 20:00 órakor kezdődő koncert előtt készült beszélgetésből a műsor részletei mellett kiderül, miért kedves mindkettejüknek az Olasz nő Algírban című opera, milyen szempontok mentén válogatták az est műsorát, és hogyan élik meg az évad kihívásait.

Legutóbb az évad kezdetén a koncertszerű Carmen-előadásokban léptek fel közösen. Ezen kívül találkoztak korábban a színpadon?

Mester Viktória: Zolival Così fan tuttét énekeltem három éve az Erkel Színházban, akkor is nagyon jó partner volt. Régebbről ismerjük egymást, Először évekkel ezelőtt Salzburgban találkoztunk, aztán sokáig nem volt alkalmunk együtt dolgozni, míg a közelmúltban megvalósulhattak az említett produkciók.

Nagy Zoltán: Nagyszerű egy olyan művésznővel együttműködni, aki jelen esetben nemcsak egy remek énekes, hanem egy nagyszerű színpadi jelenség is. Az élményekkel teli közös munka folytán, számomra egyértelmű volt, hogy Vikit szeretném partnerként. Örülök, hogy újra együtt énekelhetünk.

Az Olasz nő Algírbanból Isabella és Taddeo kettősét éneklik együtt. Hogyan választottak duettet?

MV: Zoli nagyon helyes volt, írt nekem, hogy örül, együtt fogunk dolgozni, aztán gondolkoztunk és öt perc alatt megegyeztünk. Mondtam, hogy ez az részlet aranyos lenne, vicces, mindketten tudunk benne játszani. Mindkettőnk komoly hangvételű áriákkal készül, tehát utána, ha legördülnek rólunk a nagy súlyok, mindkettőnknek megkönnyebbülés, hogy utána bolondozunk, nevethetünk együtt egy kicsit. Zoli pedig aranyos volt, mondta, hogy ő is énekelte korábban, és rögtön igent mondott a duettre.

NZ: Míg a szoprán és a tenor szinte minden operában szerelmespárt alakítanak, addig a mezzo meg a bariton általában gonoszkodnak, negatív szerepet játszanak. Ettől lesz izgalmasabb a cselekmény.

Tudniillik az Olasz nőben is Isabella meg Taddeo szövetkeznek, ezúttal azonban semmi gonoszság nem történik, sőt Taddeo (titokban) szereti Isabellát… persze, ezt is álcáznia kell, innen adódik a helyzet komikuma. Imádom ezt a szerepet, és alig várom, hogy a kettősben kitombolhassuk magunkat.

Milyen szempontok szerint állították össze a műsoruk többi részét?

MV: A Olasz nő kiemelt helyet foglal el a repertoáromban, elképesztően szeretem. Egy kifejezetten mezzóra-alt írt Rossini-mű, ami szerintem igazán csak akkor működőképes, ha mezzoszoprán énekli. Már a tanulási folyamat is nagyon nagy öröm volt számomra, fekszik a torkomnak, lubickolok ebben a szerepben, igazi tűzről pattant, vagány nő. De az egész opera nagyszerű: fantasztikusan vicces és csodálatos muzsika, ezért is gondoltam, nem szabad kihagyni. Minden mozzanatát imádtam Szabó Máté rendezésének, amit 2017 novemberében mutattunk be az Erkel Színházban és az első szereposztásban énekelhettem Isabellát, amiért végtelenül hálás vagyok, azóta is minden évben ment.

A Wertherből Charlotte-ot színpadon eddig kétszer énekelhettem az Operában, de a három áriát, amik egymást követik a harmadik felvonásban, sokszor énekeltem már. Ez is egy nagy szerelmem, amire szívesen gondolok vissza. Charlotte egy vívódó, drámai alkat, aki meg akar felelni, de jön az őrületes szerelem az életében. Szerencsére pont készült belőle tévéfelvétel, ami szépen is sikerült. Brickner Szabolcs volt a partnerem, ahogy a tavalyi koncertszerű Carmenben is, amiben Nagy Zolival is énekeltünk. Jó partner volt, ahogy jó volt a karmester, Alain Guingal, szép zene, úgyhogy szívesen énekelném újra.

Händel Aggripinájával pedig tavaly nyáron volt szerencsém először találkozni, a csodálatos Pál Tamás karmester hívott el a Szegedi Szabadtérire. A COVID első hulláma után ez volt az országban az első nyilvános operaelőadás. Nagyon jó társaság jött össze és egy modern, vágott verziót mutattunk be mai jelmezekkel, street dance táncosokkal és Barta Viktória fantasztikus koreográfiájában és Pányik Tamás friss rendezésében. Vicces darab született, ami nem szűkölködött az abszurd humorban sem, de ez az ária annyira komoly és erős, hogy remélem, zenekar nélkül is átjön. De van nekünk egy fantasztikus korrepetitorunk, Kálvin Balázs, úgyhogy ettől nem is tartok igazán. Annyira beleszerelmesedtem ebbe az áriába, hogy az eredeti kottát is megvettem, hogy mindenképpen elhangozhasson, de az egész opera zseniális. Agrippina áriája nem könnyű, és a műsoromon lévő másik kettő is üti egymást: egy barokk, egy Rossini és a nagy ívű Messenet teljesen másfajta hangvételt igényel, de bízom benne, hogy sikerülni fog.

NZ: Még mielőtt bariton fachra tértem volna, évekig kisebb-nagyobb basszus meg basszbariton szerepeket énekeltem. Leporellóból és a Mozart egykori Figarójából az évek múltával Gróf lett. Úgymond a „szolgából“ arisztokrata. Nem véletlen választottam a három gróf áriáját. Almaviva gróf szerepét gyakrabban énekeltem, legutóbb a moszkvai (Bolsoj) nagyszínházban egy igen színes-izgalmas rendezésben.

Tomszkij grófot a Pikk dámában tavaly nyáron alakítottam először, egy németországi fesztiválra készült új produkció volt a Stuttgarti Filharmonikus Zenekar kíséretében.

A puritánok Riccardója pedig egy álomszerep, remélem előbb-utóbb a lesz alkalom a teljes szerepet is elénekelni.

Bár mindhárom gróf karizmatikus, erős egyéniségű, igyekszem majd mégis teljesen eltérő jellemüket tolmácsolni. 

Hogyan birkóznak meg az elhúzódó járványidőszakkal, és mi az, ami erőt ad ilyen körülmények között?

MV: Bevallom, hogy az első időszakok jobban viseltük, sok időt töltöttünk a kislányunkkal, és nagyon meghitt volt mindez. Most azt a környezetemben, a világban is azt érzem, hogy ez egyre nehezebb. Persze, igyekszünk, húzzuk, de már a félelem is alaposan bennünk van, hogy mi lesz itt. Az ember rácsap minden munkalehetőségre, én is nagyon örültem, hogy a MaszkaBál kapcsán gondolnak rám. Azt érzem, hogy rettenetesen hiányzik a muzsika, a próbák, az együttlét a kollégákkal, hogy közösen alkossunk, játsszunk. Hogy nem ölelhetem meg a barátaimat rendesen és lassan csak COVID-teszteken találkozunk. Az egész annyira abszurd, és persze nincs nagy baj, de ez mindenre rányomja bélyegét és már lelkileg megterhelők. Úgyhogy most inkább várjuk a havat, a kislányomnak még idén nem tudtam megmutatni, ő pedig minden reggel azzal ébred: „Havazott, anya?” most ilyesmivel vagyunk elfoglalva.

NZ: Vikivel teljesen egyetértek, a jelenlegi karantén helyzet igen megviselő. Nagyon hiányzik a közönség előtti fellépés és az plusz töltet, energia, amit tőlük kapunk, illetve amit mi adunk nekik. Annak ellenére, hogy az online közvetítések, legalább is számomra nehezebbek, mint például egy telt házas színházban énekelni, nagyon hálás vagyok azért, hogy az Operaház vezetősége minden eszközt megragad, hogy a művészeit foglalkoztassa, ezáltal az operakedvelőket sem hagyja magára.

Operaénekes testvérpár a MaszkaBál koncertsorozat főszereplője, akik legkedvesebb komikus és drámai szerepeikből válogattak műveket az Opera Facebook-oldalán január 8-án 20:00 órától látható estjükre. A koncert előtt adott interjújukban mesélnek többek közt mezzo-bassista duett válogatás nehézségéről, Anna az ősz folyamán a berlini Staatsoperben szerzett stúdiós élményeiről, és egy fájdalmas veszteségről, ami fellépésüknek is különleges töltetet adott.

Kiss András és Kissjudit Anna

Milyen sűrűn van alkalmuk közösen fellépni?

Kiss András: Az utóbbi időben sajnos nem sokszor, ennek persze a járványhoz is köze van, de korábban erre több példa is volt. 18. kerületi lokálpatrióták vagyunk, mindketten a Dohnányi Ernő Zeneiskolába jártunk, és az iskola szervezésében rendszeresen tartanak újévi hangversenyeket, ahol két-három alkalommal is volt lehetőségünk fellépni.

Kissjudit Anna: Szoktunk adni kisebb koncertet, vagy volt, hogy baráti társaságba hívtak meg minket, hogy beszélgetés keretében énekeljünk is. Előadásban egyelőre még nem találkoztunk.

Mennyire volt nehéz közös, mezzoszoprán-basszbariton duettet találni?

KjA: Eléggé. (Nevet)

KA: Igen, a duettet tekintve bajban voltunk. Voltak ugyan ötleteink – mint a Don Giovanni–Zerlina-duett, de mindet nagyon elcsépeltnek találtuk, és Anna sem is kifejezetten Zerlina-alkat. Nem sok duett született erre a két hangfajra, kínunkban már az internetes keresőbe is beírtuk, hogy „basszus-mezzo duett”, de jó, ha tíz találatot kaptunk, azok is inkább jelenetek voltak, például három oldal recitativo.

KjA: Kicsit időszűkében is voltunk, mivel Berlinben voltam és bizonytalan volt, hogy tudok hazajönni, ez a próbalehetőségekre is hatással volt. Végül két lehetőségünk maradt, amiből aztán a Macskaduettnél maradtunk, amit erre az alkalomra tanultunk be. Aranyos kis duett.

KA: Igen. Nem mondom, hogy össze lehetne hasonlítani egy operai nagy duettel, de talán kedves kis poénként jó lesz a műsor lezárásának.

A műsor többi részét milyen szempontok szerint válogatták?

KA: Azt gondolom, hogy az én igazi játszóterem a vígopera. Szeretek hülyéskedni a színpadon. Most ez egy picit nehezebb lesz, mert január 3-án elveszítettük édesapánkat. Ezt a koncertet ezért egy kicsit neki is ajánljuk, de ő egy nagyon poénos, vicces kedélyű ember volt, talán pont az ő habitusát örököltem, ezért ez nem esik nehezemre. A drámai darabok fájdalmasabbak ilyenkor. Az, amikor Banquo a fiához szól, illetve Panni énekelte volna az Ottavia áriáját…

KjA: …ezért is cseréltem végül le. Próbáltam, de nem ment. Ezzel együtt olyan áriákat választottam, amiket szeretek és énekeltem is. Mind a három nagyon vonz. A trubadúr, amiből a Máglyaáriát éneklem az egyik első darab, amit láttam az Operában még a Vámos László féle rendezésben, Wiedemann művésznővel Azucena szerepében, ami valami elementáris erővel hatott rám. A Sámson és Delila, amiből a Csókáriát éneklem, szintén fantasztikus darab, szintén nagyon vonz, Wagner pedig, akitől Erda monológját éneklem A Rajna kincséből, a non plus ultra. a legnagyobb álom. Nagyon jó lenne ezeket a szerepeket egyszer megcsinálni, de azt gondolom, hogy ezekre még várnom kell mind hangilag, technikailag, Azucenára pedig akár még lelkileg is jobban elő kell készülnöm.

KA: A Bartolo ária azért kedves a szívemnek, mert az egyik első ária, amit megtanultam. 2008-ban, mikor először indultam a Simándy énekversenyen Szegeden, ezzel lettem második. Ezt az áriát énekeltem a gálakoncerteken és három rendezésben is: Székesfehérváron Gulyás Dénes színrevitelében, aztán a Vadász Dani féle Co-Opera produkcióban és idén a Margitszigeten az Opera előadásában, ami azért volt nehéz feladat, mert korábban csak magyarul énekeltem a szerepet. Voltam a Figaro házasságában Antonio is, de a Bartolo áriát akkor is mindig meghallgattam, mert nagyon kedves a szívemnek. Sok játékra ad lehetőséget, sok benne a humor, ahogy elsorolja a hadaró részt, eközben viszont az egyik legnehezebb buffó szerep, ami létezik az operairodalomban. A sevillai borbélyból Don Basilio ennél egy fokkal könnyebb, neki pedig ott van a Rágalomáriája, ami talán a legtöbbször előadott basszus ária, nagy szeretettel éneklem bármilyen alkalomból. Ezt színpadon még nem alakítottam, de remélem, lesz rá alkalmam. Banquót először Szegeden énekeltem, utána egy-két évvel később Pécsett is volt szerencsém közreműködni az ottani Macbeth-rendezésben. Ez talán a legszívhezszólóbb ária, amiben a fiát szólítja meg, és egyfajta István királyi intelmekkel látja el, hogy mit tegyen az életben.

Édes apjuk elvesztésének friss és fájdalmas élményével együtt hogyan élitek meg ezt az időszakot?

KjA: Tavaly végzősként a zeneakadémiai tanáraim, Halmai Katalin és Pogány Imola felvetetették, hogy próbálkozzak külföldön, ezért több házban is előénekeltem a Young Artist (Ifjú művész) programra. A berlini Staatsoper Unter der Linden tetszett legjobban, ezért nagyon örülök, hogy sikerült oda bejutni. Ez egy kétéves program, van lehetőségünk darabokban is közreműködni, ami huszonéves pályakezdőként hatalmas öröm. Nagyon sok fantasztikus rendezővel, művésszel van alkalmunk dolgozni. Folyamatosan tanuljuk a szerepeket, készülünk előéneklésekre, részt veszünk különböző mesterkurzusokon, például Brigitte Fassbaenderrel, aki abszolút példakép számomra. Ha ez a két év lejár, versenyekre is szeretnék elmenni, és most van idő erre készülni. Öröm az ürömben, hogy bár előadásaink nincsenek – most épp egy Jenufa-előadást próbáltunk volna, csak ott is COVID-os a rendező – mégis tudunk dolgozni.

KA: Nem volt könnyű az elmúlt év, sajnos az előző évadom is felemás volt. Pont elkezdtük próbálni A Mester és Margaritát ’19 december végén, majd tavaly márciusban, amikor lett volna a csúsztatott bemutató, pont elmaradt, ahogy az összes többi előadásom. Mindenki reménykedett, hogy talán ez az évad egy picit könnyebb lesz, lement egy előadásunk a Saloméből, és utána megint bezártunk. Szóval engem egyelőre súlyt a koronavírus, de le a kalappal az Opera előtt, hogy próbál értünk tenni, hogy legalább streameknek köszönhetően koncertlehetőségünk van. Nem hagytak minket az út szélén, és ez valami könnyebbséget nyújt ebben a nehéz időszakban.

Folytatódik az Opera Magazin sorozata, amelyben zenei szakembereket faggatunk arról, hogyan változnak az operajátszási szokások, és mivel lehet hatékonyan megszólítani a közönséget. Ezúttal két zenetörténész-kritikussal, Mácsai Jánossal és Mesterházi Mátéval ültünk le beszélgetni.

Mennyire változtak meg a színházba járási szokásaik az elmúlt hónapokban?

Mesterházi Máté: A pandémia megtanított minket egy szomorú tényre: arra tudniillik, hogy amire mi föltettük az életünket – a zene, az opera, a művészet és (pláne) a művészeti kritika –, anélkül sajnos lehet élni. Most persze mondhatjuk erre, hogy „de nem érdemes”, csakhogy egy ilyen súlyos válságban valóban egzisztenciális fenyegetettségnek vagyunk kitéve.

A walkür (Fotó: Nagy Attila)

Mácsai János: Valóban így van, megváltozott az esti rutin, a színházba, koncertre járás, helyette többet vagyunk otthon ebben az idősávban. Persze, ilyenkor is el lehet hasznosan tölteni az időt, például zenehallgatással.

Megszaporodtak az online előadások, az Opera is rendszeresen közzéteszi a felvételeit, közvetítésekkel is szolgál. Mi a véleményük erről a formáról?

MM: Épp a járvány idején persze hasznosak az online közvetítések, és adott esetben – profi videorendezés esetén – még akár intenzívebb élményt is nyújthatnak, mint egy utolsó sorba szóló sajtójegy. De viccen kívül: ahová az ember nem tud, vagy nem akar elmenni, onnan is szerezhetünk benyomást a streamelés segítségével. Számomra ilyenkor is fontos a real time, az egyidejűség érzése, tehát hogy ne konzerv felvételt nézzek, hanem a képernyő előtt ülve is részese legyek egy „közösségi” élménynek. Tavaly el akartam menni Münchenbe, hogy megnézzem: miként állítja színpadra A kékszakállú herceg várát egy brit rendezőnő, akitől korábban láttam már értelmes munkákat. Végül mégsem tudtam odautazni, ezért az ottani Staatsoper live-streramingjében néztem meg az előadást. És nagyon örültem, hogy megspóroltam magamnak a költséget és fáradságot, mert a rendezés lelombozó volt: fölháborítóan felületesen értelmezte Bartók fölkavaró zenéjét. Más kérdés, hogy nekünk, kritikusoknak illek-e egyáltalán online szerzett benyomás alapján véleményt mondanunk.

MJ: Én nagyon örülök, hogy viharos sebességgel beindult a streamelés, és egyre több színház él ezzel a megoldással. Nekem személyesen is szívügyem ez a változat, mivel egy ideig magam is vezettem streameket, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjeit közvetítettük. Ez hallatlanul izgalmas művészi munka, önálló szakma, és ahogy Máté is említi, kulcsfontosságú, hogy egy előadást profi módon közvetítsenek, ne csak lerakjanak három kamerát a térben. Persze a stream nem pótolhatja az élő jelenlétet, de láthatóan van rá igény. Létrejött egy Facebook-csoport Élő közvetítések a koronavírus idején címmel, aminek több mint százezer követője van, köztük nagyon sok vidéki illetőségű nézővel, akik máskülönben csak nagy nehézségek árán jutnának el egy-egy előadásra, így viszont opera- és koncertélményhez jutnak.

Egyre inkább utat tör magának a modern technika. Önök szerint milyen hatással lehet mindez az operára? Beépülhet a rendezésekbe is?

MJ: A színpadon megjelenő technikában nincsen semmi különös, minden korban igyekeztek a legmodernebb megoldásokat felvonultatni. Annyi a különbség, hogy most a karbidlámpákat felváltotta a lézer, a festett kartont pedig a ledfal. Persze vannak csodásan technicizált előadások, például a Met Ring-sorozata Robert Lepage rendezésében, ahol a fantasztikus emelőszerkezetek mindenféle funkciót elláttak, de hát ez sem új találmány. Ha jó a technika, akkor hozzáad az előadáshoz, ha viszont öncélú, akkor nagyon idegesítő. Érdemes megfigyelni, hogy azzal párhuzamosan, hogy egyre több színházigazgató dönt úgy, hogy pénzt és energiát nem kímélve streamelésre állnak át, magába az előadásba is belekomponálják a filmes látásmódot, például úgy, hogy a színészek testkamerákat hordanak, és a színpadképet az ő szemszögükből láthatjuk.

MM: Nemcsak beépülhet, hanem be is kell, hogy épüljön ebben a mi vizualitásra fixált korunkban. Harry Kupfer 1988-as Ring-rendezése használt először lézertechnikát Bayreuthban; máig feledhetetlen, ahogy a sellők ki-kibukkantak a „Rajnából”, majd újból és újból alábuktak a „vízbe”… De említhetem (a manapság szerintem jócskán túlértékelt) Krzysztof Warlikowskit is, akinek minden operarendezése tele van filmes bejátszásokkal, sőt filmtörténeti utalásokkal is. Bezzeg a filmművészet már jóval régebben fölfedezte magának a zenét, a klasszikusat is; már nem is tudom, hányadik filmet látom, amelyik Bach Goldberg-variációinak alaptémáját használja arra, hogy mély gondolatiságot sugározzon magából. És Bach erre persze nagyon is felhasználható…

Milyen korszakváltásai voltak az operajátszásnak, és önök szerint van-e manapság hasonló, kézzel fogható változás?

MM: A 20. század második felének legfontosabb korszakváltása szerintem a hetvenes-nyolcvanas évek Bayreuthjában érhető leginkább tetten: „az évszázad Ringje” (Patrice Chéreau, 1976), A bolygó hollandi (Harry Kupfer, 1978), Trisztán és Izolda (Jean-Pierre Ponnelle, 1981). E korszakos jelentőségű előadások után a Regietheater, a rendezői színház többé nem volt kitiltható a nagy operaházakból. Előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb mértékben mindenhová betette a lábát – még nálunk is, gondoljunk csak Jurij Ljubimov Don Giovanni-rendezésére (1982), amely vagy másfél évtizeden át a Magyar Állami Operaház egyik legjobb produkciója volt. Jellemző egyébként, hogy e rendezők többségére erősen hatott a brechti színház, tehát az objektiválásnak az a módja, amely operák esetében nagyon is érdekesen tud ütközni a drámai zene „beleélésre”, „elandalodásra” való csábításával. Megfigyelhető az is, hogy egy sor nagy rendező a díszlet- és jelmeztervezés felől érkezett az operaszínpadra: Jean-Pierre Ponnelle, Herbert Wernicke, Marco Arturo Marelli, Achim Freyer mind olyan rendezők, akik már a saját látványtervükkel el tudták mondani a koncepciójukat. Nagy veszteség, hogy Ponnelle és Wernicke túl korán meghaltak… Újabban – ahogy időben egyre távolodunk az operajátszás „polgári”, nagy korszakától – egyesek nemcsak a művet rendezik meg, hanem az ahhoz való viszonyunkat is, akár történetileg, akár a jelen időben.

MJ: Fontos megújulásnak számított a hetvenes-nyolcvanas években a barokk operák újrafelfedezése, amit tovább erősítettek a régizene-mozgalom képviselői, akik teljesen újrafogalmazták a barokk zenét az európai közönség számára. Szintén a hetvenes években őrületes hatása volt az akkor készülő nagy operafilmeknek. Még nem volt internet meg videómegosztó, és emlékszem, hogy Losey Don Giovannijára zarándokoltunk a filmmúzeumba. Azóta a film is betört az opera színpadára: számos filmadaptáció jelent meg, hogy csak egy emblematikus produkciót említsek: Az öldöklő angyal Thomas Adès rendezésében.

Siegfried (fotó: Rákossy Péter)

Hogyan lehet frissen tartani a műfajt, hogy minél többeket legyen képes megszólítani?

MM: Tudomásul kell vennünk, hogy korunk széles közönségrétegeket vonzó zenés-színházi műfaja nem az opera, hanem a musical. Ám az opera műfaja is lehet intellektuálisan izgalmas – véleményem szerint ma nálunk sajnos nem mindig az. Budapesten az úgynevezett Bildungsbürgertum vagyis a művelt polgári közönség egy része nem talál szellemi izgalmat a zenés színházban.

MJ: Mára teljesen kitágult a tér, az operajátszás szinte minden pódiumon jelen van. Nyilván már korábban is előadtak operákat nem-operaházakban, de azért az utóbbi években rengeteg helyen elkezdtek komoly operaprodukcióknak helyet adni, ahol ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Gondoljunk csak az Eiffel Műhelyházra, ami egy üzemcsarnok volt, és mégis kiválóan alkalmasnak bizonyul operajátszásra.

Mi a legrövidebb út a fiatal közönséghez?

MM: Gyerekeknek: nekik írt, jó gyerekoperák! Serdülőknek: jól megválasztott „beavató” művek! Nem Az istenek alkonyával kell kezdeni, hanem mondjuk inkább Puccinivel. Általában: érdekesnek kell(ene) lenni!

MJ: Az operabeavatók és a műhelymunkák valóban hasznosak, és szerencsére megvan itthon ennek a hagyománya, de a lefontosabb terep mégiscsak az iskola. Nekünk a gimnáziumban Ungár István volt a zenetanárunk, aki olyan órákat tartott, amelyeknek része volt az opera is. Innen datálódik az én rajongásom is a műfaj iránt, de rajtam kívül sok más iskolástársam vált ugyancsak rendszeres koncert- és operalátogatóvá azáltal, hogy volt egy zseniális oktató, aki képes volt megkedveltetni a gyerekekkel a műfajt. A saját tanítási tapasztalatom, hogy érdemes a kortárs művekkel kezdeni a zenetörténetet: Eötvössel, Ligetivel, Bartókkal, ugyanis sokkal intenzívebben érdeklődnek irántuk a fiatalok.

Az elmúlt időszakból milyen konkrét példákat tudnának említeni arra, amikor az opera valami újító megoldással, kísérletezéssel lépett elő?

MM: A mindenáron való kísérletezés és újító megoldások helyett én előnyben részesítem az adekvát megoldásokat. Annak örülök, ha korunk zeneszerzői a zenei nyelvüknek, stílusuknak, eszköztáruknak megfelelő szüzsére találnak, s abból írnak operát. És az villanyoz fel, ha az operarendezők az adott műnek leginkább megfelelő színházi formanyelvet alkalmazzák. Pierre Audi a brüsszeli operaházban egyazon napon, afféle Gluck-maratonként játszatta a szerző mindkét Iphigénie-operáját (2009). A zenekar a színpadon muzsikált, a szereplők pedig a zenekari árkot befedő előszínpadon – mintegy az antik görög színház orkhésztráján – ágáltak, szinte karnyújtásnyira a közönség fölé magasodva. Ezt a megoldást persze már más rendezők is kitalálták, de Gluck esetében kongeniális ötletnek bizonyult, mivel épp azt fejezte ki, ami Gluck reformjának a lényege: hogy tudniillik (Monteverdi óta először) ismét az egyéniség, a hatalmasra felnagyított sorsdráma a fontos, nem pedig a barokk operák.

Mit várnak leginkább az évad hátralévő részében?

MM: Azt, hogy legyen ellenszere ennek a szörnyű vírusnak, és hogy végre félelem nélkül tudjunk színházba, Operába, hangversenyre járni.

MJ: Azt gondolom, nincs okunk pesszimistának lenni, és ha véget ér a vírushelyzet, és az Opera összes játszóhelyét újra megnyitják, sok jó élményre számíthatunk majd!

 Várhegyi András