Német, olasz és orosz szerzők műveiből szerkesztettet közös műsorát az február 12-i MaszkaBál két főszereplője. A koncert előtt adott interjúja kapcsán Bátori Éva és Meláth Andrea meséltek kettejük pályájának, látásmódjának közös vonásairól, a műsorban is feltűnő fontosabb szerepeikről, és a következő hónapokban rájuk váró újabba megmérettetésekről.

Korábban mikor álltak közösen színpadon, milyen emlékeket őriznek ezekből az időkből?

Meláth Andrea: Ott kezdeném, hogy ugyanannál a tanárnál Sziklai Erikánál végeztünk a Zeneakadémián pár év különbséggel. Mikor '99-ben a Szinetár-féle Così fan tuttéban friss diplomával először léptem fel, mint Dorabella, akkor Éva volt Fiordiligi, így ketten álltunk be két testvérként az új, olasz nyelvű felújításba. Ezt több éven keresztül, nagyon sokat játszottuk együtt, utána pedig A rózsalovagban volt a partnerem, ahol ő volt a Tábornagyné, és egy szerelmes párt alkottunk.

Bátori Éva: Amikor megkaptam a felkérést a MaszkaBálra, biztos voltam benne, hogy fogok A rózsalovagból énekelni, amiben Andrea volt az én Octavianom. Nagyon szerettem az ő megformálását, nagyon jó volt együtt dolgozni, a Cosìban is persze, de mivel az életemben A rózsalovagból a Tábornagyné (Marschallin) egy nagyon fontos szerep, ez az élmény és ez a kollegialitás, talán mondhatom barátságnak, ezért is maradandó.

Milyen kötődéseik vannak az esten elhangzó áriákhoz?

Bátori Éva: Egész fiatalon, zeneakadémistaként is már a Marschallin volt az egyik szerepálmom, nagyon érdekesen végigkíséri az életemet. Fiatalkoromban ment egy rendezés Schudlik Máriával a Tábornagyné szerepében. Ma is látom magam előtt, ült egy széken, nem csinált semmit, a közönségnek pedig velem együtt potyogtak a könnyei. Mindenféle látványos eszköz nélkül tudta adni azt, amik mi nők vagyunk, amikké válunk. Mikor a Zeneakadémiát követően kikerültem Bécsbe, stúdiósként az első szerepeim közt a Divatárusnőt énekeltem, és fantasztikus Marschallinok voltak: Lucia Popp, Gundula Janowitz, akik mellett tátott szájjal árulgattam a kalapjaimat, remélem, sikerült el is lesnem, amit csak lehetett.

Az Aidához egy érdekes történet kapcsolódik. Miután két évet Kölnben énekeltem, az igazgatónő behivatott és megkérdezte, nincs-e kedvem Aidát énekelni, belőlem pedig szégyenemre kibukott nevetés, mire megkérdezte, min nevetek. Mondtam, hogy ne vicceljen, de azt válaszolta, három hónap múlva találkozunk, és mindketten mondhatunk nemet. Felkészültünk, mindketten azt mondtuk, oké, adott még három hónapot a teljes szerepre, aztán miután megint egyetértettünk, kaptam két előadást, utána megint együtt dönthettünk. Utána még sok Aidát énekeltem, de az, hogy egy igazgatónő így felépít egy énekest, az számomra nagy élmény és hatalmas kincs volt.

A Pikk dámából Liza áriáját azért választottam, mert mikor hazajöttem Magyarországra, a Pikk dáma premier előtt, míg a többiek pihentek, én Pillangókisasszonyt énekeltem, és ez úgy bosszulta meg magát, hogy a premiert le kellett mondanom. Úgy éreztem, hogy jó lesz ezt újra elővenni, és az est végén így köszönök el.

Meláth Andrea: Én Az istenek alkonyából, Az álarcosbálból és a Hovanscsinaból énekelek részleteket, de ezekhez a szerepekhez csak koncerteken volt szerencsém. Mivel az elmúlt években inkább kortárs vagy barokk művekben szerepeltem, ezért úgy gondoltam, hogy mindenképp olyan stílushoz és művekhez fordulok, amiket itthon még nem csináltam.

Úgy tűnik, nagyon tudatosan építették fel a műsorukat: német szerzők, aztán két Verdi, végül orosz szerzők műveit adják elő.

Meláth Andrea: Azt szerettük volna, hogy harmonizáljon a műsorunk egymással, ne csak két énekes álljon a színpadon, és azt énekelnek, amit csak akarnak. Persze az se rossz, de az első pillanattól így gondolkoztunk, hogy ha ő azt választja, én ezt, és 10 perc alatt is összeraktuk. Szempont volt, hogy legyen benne német, olasz – ami a közönségnek mindig kedves – és a mindkettőnk által nagyon szeretett orosz zene. Mindketten nagyon tudatosan jártuk be a ranglétrát, és építettük fel az egész pályánkat, és nem akartunk másokhoz nyomdokain járni. Úgy voltunk vele, hogy ha már erre a pályára tévedtünk, az legyen egy kicsit egyedi.

Bátori Éva: Andival az is egyforma bennünk, hogy a mívességnek a megszállottjai vagyunk. Ő is, én is tanítunk, és ezt a gondolkodást próbáljuk átadni a fiataloknak. Manapság ez nem könnyű, egy dolgot tudunk tenni, hogy amit csinálunk, az legyen színvonalas és átgondolt. Azt gondolom, hogy ez a műsor ezt képviseli, remélem, az előadás is azt fogja, mert eléggé izgulós vagyok.

Az előadást végül az Anyeginből Tatjána és Olga duettjével fejezik be, miért erre esett a választásuk?

Meláth Andrea: Az Anyegin a legelső debütálásom volt a Magyar Állami Operaház színpadán. Már tudtam, hogy a Così fan tuttéba be fogok állni, viszont azt megelőzte a 325. Békés András-féle Anyegin-előadás, amiben a két fiatal szerelmespár szintén új beálló volt. Ott énekelhettem Olgát, Frankó Tünde volt Tatjána, Kovácsházi István volt Lenszkij és a Káldi Kiss Andris volt Anyegin. Úgy gondoltuk, ezzel a duettel nagyon szépen le tudnánk zárni ezt a veretes estét.

Bátori Éva: Mindketten ugyanúgy erre gondoltunk, mert ez a duett egy kvázi semmiség, olyan, mint a művészet vagy egy falevél: megfújja a szél és elszáll. Ennyi az élet, a pálya, minden, mint ez a kettős. Egyben azt is megmutatja, hogy nem fejezzük be, éneklünk, tanítunk tovább.

A járvány közepette milyen online közvetítések, feladatok várnak Önökre a közeljövőben?

Meláth Andrea: Február 27-én vetíti az Opera a Ments meg, Uram!-ot, ami egy megrázó erejű darab, de olyan, mint a főszereplő Joseph, halálra van ítélve, (nevet) annyi előadásunk maradt el belőle. Tavaly márciusban a főpróbát még nagy energiabedobással megcsináltuk, majd azt követően zárták le az egész országot, aztán szeptemberben is a bemutató másnapján állt le az Opera két hétre, és a februári előadásainkból is ez a stream lesz megtartva. Persze ennek is örülünk, hiszen túlélésre játszunk, sőt, de egy új szerepet közönség előtt beénekelni az igazi. Az egész más, beszédesebb állapotba kerül az ember, ha ott van a közönség.

Ezt követen még a Debussy Pelléas és Mélisande-jában leszek Geneviève. Ezt a szerepet anno Kocsis Zoltánnal énekelhettem egy nagyon emlékezetes produkcióban a Miskolci Operafesztiválon és a Müpában a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. A főszerepeket autentikus francia énekesek adták elő, de Kocsis Zolival dolgozni hatalmas élmény volt, és a francia impresszionista irodalom is közel áll hozzám, bár ezt jobbára a dalok formájában énekeltem.

Bátori Éva: Ősszel mutattuk be Vajda Jancsi darabját, A képzelt beteget, amit fel is vettünk, emellett a BMC-ben és a Zeneakadémián is készülök dalestekre, és egy újabb lemez is szóba került. Szeretnék a dalok irányába fordulni, mert a fiatalokon sokszor látom, hogy nem tudják, mi az, márpedig ezt a műfajt élőben megtapasztalva, hallás után lehet igazán elsajátítani.

Most, hogy doktorálok, Richard Strauss feleségét választottam témának, Pauline de Ahna szopránénekesnőt. Strauss nagyszerűen bánt a női hanggal a felesége miatt is. Mivel 55 évig éltek együtt, ismerte a fiatal, a középkorú, az idősödő, és az érett nőt is a felesége révén, és ezt mind belekomponálta a darabjaiba.

A Magyar Állami Operaház 2020/21-es évadának repertoárján három olyan kortárs magyar darab is szerepel, amelynek szövegkönyvét Várady Szabolcs Kossuth- és József Attila-díjas költő jegyzi. Librettista munkáiról, köztük A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása a Tóték, valamint a most bemutatásra váró A Mester és Margarita megszületésének kulisszatitkairól Mona Dániel zenetörténész kérdezte a szerzőt.

Várady Szabolcs - fotó: Szilágyi Lenke

Költő, műfordító, szerkesztő – áll az életrajza elején. A szövegkönyvíró azonban nincs külön feltüntetve, pedig joggal nevezhetjük azt is külön szakmának. Mikor és hogyan csöppent bele az operák világába – mind műélvezőként, mind librettistaként?

A családban senki sem zenélt, de anyám szerette az operát, gyerekkoromban én is hallgattam a még 78-as fordulatszámú régi lemezeket, és néha elvitt az Operába is. Később, már az egyetemen, közeli barátságba kerültem Fodor Gézával, és nagy élvezettel hallgattam a többiekkel együtt, amikor a lakásukon sorra elemezte a Mozart-operákat. Hogy operalibrettót írjak, az soha nem jutott volna magamtól eszembe. És talán nem is írtam volna soha, ha nem lettünk volna egyszer, még 1978-ban két hétig asztaltársak Vajda Jánossal a szigligeti alkotóház ebédlőjében. És asztaltársak se lettünk volna, ha nincs ott egy közös barátunk, Szőnyi Ferenc, nem az operaénekes, hanem kollégám az Európa Könyvkiadónál. De ő is énekelt, a Rádió kórusában, innen volt köztük az ismeretség. És ez megpecsételte librettista sorsomat. Amikor Vajda elhatározta, hogy operát ír Büchner Leonce és Lénájából, kellett neki egy költő, és engem ismert. Pingpongoztunk is együtt, párosban, Mészöly Miklós és Somlyó György ellen. Próbáltam rábeszélni Lator Lászlóra, aki remekül lefordította a Büchner-darabot, és nagyszerű költő, de János nem tágított.

Az operairodalomban számos olyan komponista-librettista szerzőpárossal találkozhatunk, akik egyszer egymásra találtak, és nem is álltak meg egyetlen közös műnél. Mozart és Da Ponte – csak hogy a leghíresebbet említsük. Vajda János és Tóth Péter esetében Önnel is valami hasonló a helyzet. Hogyan alakult ki ez a tartós munkakapcsolat?

Amikor Vajda János befejezte a Leonce és Lénát, nem gondoltam rá, hogy fogok még librettót írni, ő azonban, ahányszor csak felmerült benne egy új opera terve, ragaszkodott hozzá, hogy együtt csináljuk. Mindig irodalmi alapból. Büchner után jött Csokonai, a Karnyóné, aztán García Lorca két egyfelvonásosa (Don Perlimplín és Don Cristóbal), majd Molière, Bulgakovval kiegészítve. – Tóth Pétert Schlanger András révén ismertem meg. Fölmerült, hogy csináljunk együtt, Bognár Róbert bevonásával meseoperát. Élveztük a közös munkát, ezért szívesen folytattuk ebben a felállásban, amikor László Boldizsár a fejébe vette, hogy elénekli az Őrnagy szerepét a Tótékban, és zeneszerzőt keresett hozzá, hogy ezt a vágyát valóra váltsa.

Örkény István-Tóth Péter: Tóték - rendező: Káel Csaba - fotó: Csibi Szilvia/Magyar Állami Operaház

Sok opera háttértörténetében olvasni, hogy a zeneszerző aktívan részt vett a szövegkönyv alakulásában. Hogy kell elképzelni egy ilyen közös munkát? Mennyire szól bele a szerző az Ön munkájába, és mennyire enged az Ön zenére vonatkozó javaslatainak? Egyáltalán: milyen sorrendben és ütemben születik a zene és a szöveg?

Az az igazság, hogy ezek a librettók – noha a végső szövegük az enyém – több ember munkájának a gyümölcsei. Vajda Jánossal közös operáink létrejöttében A képzelt beteg előtt nagy szerepet játszott Györgyfalvay Katalin. Ő mint táncművész, koreográfus és táncpedagógus volt híres, de ebben az időben már elsősorban a Vajda-operáknak volt – mije is? Jóval több, mint dramaturgja. Az a gyanúm, hogy János tőle tudta meg, hogy miből akar operát írni. Kati részletes instrukciókat adott nekem, hogy egy-egy jelenet hogyan épüljön fel. Amit ő elfogadott, azon már nemigen kellett változtatni, de mielőtt a zeneszerzői munka elkezdődött, jó néhány szövegváltozat került a papírkosárba. – A többi opera librettója két lépcsőben készült. Én nem merek egyedül belevágni. Költő vagyok, nem drámaíró. Bognár Róberttal és Schlanger Andrással a közös munkánk nem az operával kezdődött, hanem Gaál József darabjával, A peleskei nótáriussal Nyíregyházán. András rendezte, előtte Robival átírták, én meg dalszövegeket írtam bele, ezeket Darvas Ferenc zenésítette meg. Ugyanez megismétlődött Jókai darabjával, a Gazdag szegényekkel. Aztán jött a meseopera, az Árgyélus királyfi, Tóth Péterrel. Ott már készült egy teljes változat prózában, azt igyekeztem én énekelhető verssé átformálni. Előtte persze négyesben alaposan végigbeszéltük az egészet. – Gyöngyösi Levente, amikor Hollerung Gábor musicalt rendelt tőle, gondban volt, hogy kihez is forduljon. Jóban volt Vajda Jánossal, így adódtam én, velem meg adódott Bognár és Schlanger.

Irodalmi életművében könnyed, de fontos helyet foglalnak el a humoros, néhol obszcén írások, limerickek. A humor pedig operaszövegkönyveinek is alap építőköve. A komédia gyakran nagyon is komoly tanulságokat rejt, máskor nem több egyszerű poénnál. Hogyan viszonyul Ön a humorhoz? Miért szereti annyira?

Humor nélkül az élet nagyon száraz volna. A magyar költészetben is bőven van humor, Csokonaitól Tandorin át Varró Dánielig, de nagyon szomorú költők is találtak külön csatornát a humoruknak, például Tóth Árpád a hírlapi verseiben. Nekem ilyen csatornát kínált a színház. Először Babarczy László vett rá, hogy csináljunk zenés komédiát A három testőrből, még 1974-ben, és később az ő kaposvári A Mester és Margarita-adaptációjába is írtam néhány dalszöveget, azután pedig Darvas Ferenccel közösen rengeteget, nem is tudom, hány darabba. Jó mulatság volt, hogy ezekben el lehetett sütni olyan rímeket, amilyenek a komoly költészetben már nem lelnék a helyüket. De írtam sok ilyet csak a magam vagy barátaim szórakoztatására és hogy úgy mondjam, a versíró izmaim tornáztatása végett is. A limerick? Hát, erről mesélhetnék, de túl hosszúra nyúlna. Akit érdekel, olvashat róla itt vagy itt és még sok helyen internetszerte vagy a Magyar badar című antológiában.

Gyöngyösi Levente: A Mester és Margarita (próba) -  Sáfár Orsolya (Margarita) és Balczó Péter (Mester) rendező: Szente Vajk - fotó: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház

Most szombaton lesz A Mester és Margarita színpadi premierje az Eiffel Műhelyházban, amelynek ugyancsak Ön jegyzi a librettóját. Azt gondolom, hogy egy drámához vagy kisregényhez képest jóval nehezebb feladat egy ekkora volumenű, ennyi szálon futó és réteget tartalmazó irodalmi klasszikusból szövegkönyvet faragni. Jól látom-e ezt, és ha igen, milyen lépésekben birkózott meg a feladattal?

Négyesben birkóztunk, de első menetben főleg Bognár Róbert és Schlanger András, ők írtak prózában egy forgatókönyvet, ezen alapult az én librettóm. A nehézségek itt valóban igen nagyok, mert főleg az olvasmánynak legélvezetesebb moszkvai cselekményszálakból kellett sokat kimetszeni, és a hosszabb időn át meghitt magányban formálódó szerelem is nehezen ábrázolható énekelve. Az én munkám is sokkal nehezebb volt a szokásosnál, librettista szenvedésem még egy versembe is beszivárgott, „túlpezseg a librettómon a zene”, írtam. Lyukak támadtak a szövegen, melyeket a már elkészült zenére kellett bevarrni, hogy milyen prozódiai megpróbáltatásokkal, azt hadd érzékeltessem Levente egyik levelének egyik legapróbb részletével: „Ezután a 31. ütem végétől Fagót részére kellene még 2 sor: titi | titáti titá ti | titáti ti tá | titititi tititi tá tá.” A Sátán bálján vagyunk, ahol Margaritának többek közt Néróval kell táncolnia, őt konferálja be Fagót azzal, hogy megölette a mamáját, a nejét és az öccsét is bátran. Ezt kellett még megtoldani ezzel: „meg a | tanára se tudta | megúszni, kifolyt | Seneca vére is a kádban”. Jó sok időt eltöltöttünk Bulgakovval. Ez a levél 2016-ban íródott. A darab első szinopszisán a 2012. decemberi dátum szerepel.

A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című darab esetében két irodalmi művet kellett egybegyúrnia, ami nem nevezhető tipikus librettista feladatnak, ráadásul egészen kifacsarták, megfordították a bulgakovi történet arányait. Melyiket élvezi jobban: amikor ekkora szabadsága van egy szövegkönyvvel, vagy amikor „csak” át kell ültetni operaszínpadra egy művet, mint például a Tótéknál történt?

Györgyfalvay Kati halála után Jánost kétség gyötörte, hogy tud-e nélküle operát írni. Bulgakov Molière-darabja kezdte el foglalkoztatni, ebben A képzelt beteg utolsó előadása is benne van, de aztán megfordította a helyzetet: Molière eljátssza végig a képzelt beteget, de annyira, hogy belehal, amihez viszont Bulgakov XIV. Lajosa is jócskán hozzájárul. A koncepció Vajda Jánosé, a részletek kidolgozása Mátrai Diána Eszter dramaturg alapos segítségével történt. Nekem az is nagyon jól jött, hogy Bognár Róbert barátom, mikor hallotta, hogy min dolgozom, sebtében lefordította A képzelt beteget. Azt mondja, Illyés fordítása irodalmibb az eredetinél.

Vajda János A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása - Hábetler András (Argan), Bátori Éva (Toinette), Horti Lilla (Angelika) rendező: Szabó Máté - fotó: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház

Mennyire kapcsol be szövegkönyvíróként a műfordítói énje? Gondolok itt egyrészt a nyelv dallamosságára és ritmikájára való minden bizonnyal nagyobb érzékenységre, másrészt az idegen nyelvű librettó-alapanyagok használatára.

Idegen nyelvű librettókat nem használtam, de a librettóírás csakugyan hasonlít valamelyest a műfordításhoz, legalábbis nekem, mivel szükségem van a dramaturgiailag megformált prózai támaszra. Lehet, hogy néha eltérek tőle, de a fő munkám mégis ennek a formába öntése. Mintha nyersfordításból dolgoznék. A versformát azonban itt nekem kell kitalálni (kivéve, ha a zene, mint láttuk, túlfut a szövegen). Igyekszem azért magamban valami dallamot elképzelni hozzá, a szavaknak valamilyen hangzó életét.

Vannak-e tervei további operaszövegkönyvekre, illetve ha már vannak esetleg konkrétumok, el szabad-e árulni belőlük valamit?

Nekem soha nincs ilyen tervem, sőt mindig eltökélem, hogy ez volt az utolsó. De Vajda János megint csak rávett egy új munkára. És mi tagadás, nagyon élveztem. Azt még nem tudhatom biztosan, hogy készen vagyok-e vele, mert a zene még nincs készen. És még a címében sem vagyunk biztosak.

Mozart, Janaček és az olasz operairodalom több jeles szerzőjének műveiből is elhangoznak részletek a Maszkabál 2021. február 7-i műsorában. Az Opera Facebook-oldalán 20:00 órakor kezdődő közvetítést előtt Rálik Szilvia és Bretz Gábor meséltek közös fellépésiekről és a műsorválasztás kuriózumairól is.

Milyen régre nyúlnak vissza az első közös szakmai élményeik?

Rálik Szilvia: Gáborral a közös fellépéseinket egy szakmai barátság is megelőzte. Azt hiszem Macbethben énekeltünk először. A sütemények eleven élmények ebből az időből, a próbák alkalmával többször is ebédeltünk együtt, és Gábor szereti az édességeket, úgyhogy a süteményezés a végén sosem maradhatott el. Én nem alapvetően nem vagyok édesszájú, mindig nevetve kérdeztem, hogy hova fér  az ebéd után még a sütemény, amire azt válaszolta, hogy annak oldalt van egy kis rekesz.

Bretz Gábor: Az első operaházi szerepem a Vőfély volt Szokolay Sándor Vérnászában, ez 2003/04-ben volt, Szilvivel már abban a darabban is találkoztunk, aztán rögtön utána volt valóban a Macbeth, ahol Banquo volt az első nagyobb szerepem. Később A bolygó hollandiban is találkoztunk többször Szilvivel, de akkor még Dalandot alakítottam, ő volt a pici lányom. (nevet) Nem csak itt Pesten léptünk fel benne közösen, hanem Szerbiában, Belgrádban is volt egy félszcenír előadásunk, ami azért volt különleges, mert Jugoszláviában Wagnert a II. világháborút követően feketelistára tették, a Belgrádi Szimfonikus Zenekarban, ami kísért minket, a zenészek számára korábban teljesen ismeretlen volt ez a mű.

Hogyan esett a választásuk Tosca és Scarpia duettjére?

RSz: Sok minden eszünkbe jutott, én Elektrától, Salomén át több kuriózumot is elővettem, ahogy Gábor is, de a Tosca-Scarpia duett talán a közönség által jobban ismertebb és kedveltebb részlet, színészileg is több játékra ad alkalmat, és a műsor többi részéhez is jobban illeszkedik, amire szintén igyekeztünk odafigyelni. Dramaturgiáját tekintve az egyik kedvenc szerepem, az Operaház mellett énekeltem Debrecenben, Szegeden és Németországban is, Japánban a prágai operával voltam turnén, de Csehországban több más színházban és rendezésben is lehetőségem volt megformálni ezt a szerepet.

BG: Scarpiát 2017 decemberében Bolognában énekeltem színpadon életemben eddig egyetlenegyszer. Ez elméletileg baritonszerep, de olyan basszbaritonok, mint Samuel Ramey, Ruggero Raimondi, akik énekeltek Escamillót, erre a szerepre is vállalkoztak. Escamillóhoz volt már nekem is szerencsém, énekeltem Jochanaant és Hollandit is. Szilvi jó pár alkalommal énekelte már Toscát, de a közös fellépés eddig elmaradt, mert próbáltam ezeket a nehezebb szerepeket a pályámon későbbre hagyni. Most már 15-16 év távlatából úgy érzem, hogy nekimehetek ilyen szerepeknek, de ennél magasabbra – Verdi-baritonokra – már nem vágyom. Scarpia viszont még egyáltalán nem volt megerőltető, szerettem énekelni.

A műsor többi részét milyen szempontok szerint válogatták?

RSz: A korábbi Maszkabál alkalmával is több más darabrészlet eszembe jutott, amikre akkor terjedelmi okokból nem kerülhetett sor. A mostani remek alkalom, hogy ezekből is szemezzek. Sok kedvenc van, így nagyon nehéz a választás.
Maddalenát és Jenůfát is énekeltem több alkalommal, fantasztikus szerepek. Maddalena gyönyörű alkalmat ad egy szerelmes nő megformálása, szép emlékek fűznek ehhez a darabhoz, új szerepként nagy élmény volt a tavaly elhunyt Kamen Chanevvel együtt énekelni, akivel nagyon kellemes baráti, szakmai viszonyt alakítottunk ki, amit egészen addig ápoltunk, amíg a betegsége ezt lehetővé tette.
A Jenůfa érdekessége, hogy Csehországban, cseh közönségnek is énekeltem, a szöveg interpretációja kapcsán volt is, aki megkérdezte, mióta élek már Csehországban. Ez is a zeneirodalom egyik kincse, fantasztikusan megírt darab, összetett és mély érzelmeket közvetít. Jenůfa rendkívül összetett jellem, elképesztő, hogy megannyi fájdalom után mindenkinek meg tud bocsátani. Vidnyánszky Attila rendezése is fantasztikus. Érdekes, hogy a sok drámai szerep után itt éreztem úgy, hogy meg tudtam igazán mutatni egy másik oldalamat, hiszen Jenůfa nagyban különbözik az olyan, általam korábban énekelt nőalaktoktól, mint Salome, Elektra, Norma, Turandot, Abigél a Nabuccóból vagy Lady Macbeth. Ilyen szempontból egy meglepetés- és ajándékszerep is volt nekem.
Mozart nem tartozik a repertoárom közé, de pont ezért érdekesnek találtam Così fan tuttéből Dorabella áriáját, hogy ilyet is halljon tőlem a közönség, hiszen ezt nem énekeltem még színpadon.

BG: Figaróként, amivel kezdeni fogok, többször léptem fel külföldön is, itthon pedig a Galgóczi Judit-féle rendezésben játszottam. A korábbi MaszkaBálban Leporellót énekeltem, így akkor kimaradt, viszont most is szerettem volna egy olyan kedves Mozart-szerepet beválogatni a műsorba, amiben sokszor álltam már színpadon.
Mefistofele az egyik kedvenc szerepem a Kovalik-féle operaházi rendezésben, amit jó tíz éve mutattunk be, sokat is énekeltem Palerdi Andrissal váltásban.
A Boccanegrából Fiesco azért érdekes, mert még Medveczky tanár úrral szerepgyakorlaton vettük a Zeneakadémián opera tanszakon 2002-2004 környékén – ugye minden évben kell, kisebb, közép és nagyobb szerepeket vinni vizsgára, és nekem Fiesco volt az egyik főbb szerep. 2002-ben megtanultam, és 2018 januárjában voltam rá kétszer kitűzve az Erkel Színházban, de mivel beteg voltam, az elsőt le kellett mondanom, ezért eddig csak egy előadáson énekeltem ezt a szerepet. További érdekessége a szerepnek, hogy a prológ és a cselekmény többi része között is több évtized telik el. Ezért Fiesco a műsorban is elhangzó áriája után gyors öregedésen megy át, amit vagy úgy szokás megoldani, hogy egy fiatal énekest a későbbi részekhez öregre sminkelnek, vagy egy idősebb művész, a prológ kedvért fiatalítanak meg, nálam egyelőre az előbbi történt.

Mozart, Donizetti, Massenet, Verdi és Puccini ifjú szerelmes hőseinek és hősnőinek szerepeiből idéz a 2021. február 5-i Maszkabál két énekese. Az Opera Facebook-oldalán 20:00 órától látható koncert előtt Ninh Duc Hoang Long és Nagy Zsófia meséltek korábbi közös fellépéseikről, a műsorválasztásról, és az elmúlt hónapok okozta kihívásokról is.

Milyen produkcióban dolgoztak korábban közösen?

Ninh Duc Hoang Long: Az első produkcióm az Operával a Szerelmi bájital 2019-es, második erdélyi turnéja volt, ahol én Nemorinót, Zsófi pedig Giannettát énekelte. Bár elértő szereposztásokban énekeltünk, a próbafolyamat és a turnéélmény mégis közös volt. Látásból már korábban is ismertük egymást, nagyon kedves kolléga.

Nagy Zsófia: Igen, emellett rendszeresen léptünk fel az OperaTour operaházi vezetéseihez kapcsolódó kis műsorban is, amíg erre volt lehetőség. Az egyetemre is egy időben jártunk, bár ott még nem énekeltünk együtt, de amióta bekerült az Operába, rendszeresen dolgozunk közösen. Nagyon szeretek vele dolgozni, gyönyörű a hangja és a személyiségünk is passzol egymáshoz.

Verdi Falstaffjából éneklik el közösen Annuska és Fenton duettjét, miért erre a részletre esett a választásuk?

NDHL: Viszonylag ritkán hangzik el az duett koncertszámként, pedig nagyon szép dallam, és jellemző Verdire. A próbán is nagyon szerettük, csak a duetthez tartozó csók helyett csak puszi volt a COVID-miatt. (nevet) Szeretem Verdit, a szerepei igazi kihívást jelentenek a tenorok számára. A Traviatából Alfredo vagy a Falstaff Fentonja viszonylag könnyebb, utóbbit, ha a járvány engedi, áprilisban éneklem az Erkel Színházban.

NZs: Remélem, hogy a későbbiekben nekem is lesz alkalmam Annuskát énekelni színpadon, ez a fiatal szerelmes lány nagyon szimpatikus és alkatilag is én vagyok. Nagyon szeretem ezt a darabot, tudtam, hogy Longi ki van írva Fentonra, úgyhogy gondoltuk, hogy ez jó felvezetés lesz.

Milyen szempontok alapján válogatták a műsorukat?

NZs: Mozart és Puccini zenéje is nagyon közel áll hozzám. Despinát fiatalon és idősen is lehet hitelesen énekelni, úgy érzem, karakterben és hangilag is jól fekszik nekem. Zerlina is nagyon tetszik mint személyiség, és mint énekelnivaló. Puccini és Manon szerepszerűen még nagyon korai lenne, ahhoz érnem kell, de egy ária erejéig szerettem volna kipróbálni.

NDHL: Donizettitől két művet is választottam, A Lammermoori Luciából Edgardo, a Don Pasqualéból pedig Ernesto áriáját. Fiatalon ezek a szerepek testhezállók, a mesterem, Kiss-B. Atilla is ezt javasolta. A drámai, nehéz szerepeknek még nincs itt az ideje. Donizetti zenéje ugyanakkor szép, jól énekelhető, és bár nem drámai szerep, a dráma ott van a zenében, különösen a Lammermoori Lucia esetében. Massenet-től Werther áriáját azért választottam, mert korábban egy meghallgatáson az ügynök javasolta, hogy próbálkozzam a francia repertoárral, mert úgy gondolja, az ugyancsak jó lehet nekem. Ekkor tanultam meg néhány áriát, amik közül a Werthert szeretem a legjobban. Nem hosszú, viszont sok feladat van benne, és zeneileg is szép részlet.

Hogyan élik meg a jelenlegi járványidőszakot?

NZs: Nagy szerencsém volt, mert júliustól decemberig folyamatosan több produkcióban is dolgoztam egyszerre. Ez nagy segítséget jelentett, mert mikor először bezártak a színházak, lelkileg nagyon megviselt, hogy nem tudunk dolgozni. Most volt egy egyhónapos szünetem a MaszkaBál előtt, de ez pont jól alakult így.

NDHL: Ez az időszak a művészeknek is nehéz. Nem is tudom, hány koncertem maradt el. Most már nagyon hiányzik a közönség, az az érzés, hogy előttük lépek fel és az igazi taps. De jó, hogy most több opera is átállt a közvetítésekre, mert azok is láthatnak minket, akik nem jutnak el színházba, aztán ha vége lesz a pandémiának, remélem, a régi nézők is újra fognak járni előadásokra. Nekem most az elmúlt két hét elég sűrű volt, mert a múlt héten mutattuk be Hubay A cremonai hegedűs című operáját, amiben Sandrót énekeltem, ebből most lemezt is felveszünk, ezzel párhuzamosan vettem most részt a MaszkaBál koncertjében is.

Csaknem 44 év után, látványos külsőségek között, Michael Messerer felújított változatában tér vissza a Magyar Állami Operaház repertoárjára Vaszilij Vajnonen nagybalettje. A Magyar Nemzeti Balett bemutatójában a táncművészet attrakciói mellett a színpadkép varázsát Rományi Nóra jelmezei is klasszikus magasságokba emelik. Az együtteshez rendszeresen visszatérő jelmeztervezővel a készülő produkció kapcsán beszélgettünk.

Fotó: Nagy Attila

Nem ez az első munkád az Operaházban. Milyen feladatnak érzed a Magyar Nemzeti Balett legújabb produkcióját, a Párizs lángjait?

A Párizs lángjai egy nagyon sok szereplős óriásprodukció. Mint feladat is nagyon szép és érdekes, és a korszak is, amiben játszódik. A francia forradalom harmadik évében vagyunk, de az arisztokrácia még a helyén van. A királyi palotában éppen egy színházi előadást látunk. Egy pásztorjátékot adnak elő (színház a színházban), és éppen ide érkezik meg a forradalom híre. Közben látjuk a barikádot előkészülni, és utána azt is, hogyan űzik el az arisztokráciát a palotából.

Mennyire akartad korban tartani a jelmezek világát?

Abszolút korban szerettem volna tartani, ez volt az alapkoncepció is, de mindezt a balett nyelvére átültetve. A műfajhoz igazítom a ruhákat, és ahhoz, hogy milyen típusú karaktertáncokat fog a koreográfia használni. Ezek elég szabályszerűek a klasszikus balettban, hogy mit miben lehet táncolni, de ezen belül van mozgásterem.
Ebben a produkcióban van egy különlegesség is: az udvarban nagy abroncsos szoknyában fognak táncolni egy sarabande-t, ami nem túl szokványos ilyen műfajú előadásban.

Mekkora szabadságot szoktál kapni a megvalósításban?

A látvány szabadsága megvan, de ennek is köze van a balettműfaj hagyományaihoz, amire figyelnem kell.  Például hány sor tüllben tudnak még mozogni a táncosok, és mennyi az, amiben már nem biztosan.

Mennyi időd volt a tervek elkészítésére?

Már tavaly áprilisban elkezdtem megrajzolni az első terveket, ez két hónapig tartott. Előtte meg kellett néznem a koreográfiát, egy kész előadás felvételét, ez volt az én szövegkönyvem.

A munkafolyamatokban a tervezés vagy a kivitelezés részét szereted jobban?

Szeretem mind a kettőt. Mindkettőnek mása szépsége. A tervezés magányos tevékenység, amelyet szépen lehet elmélyülten, egyedül végezni. Mire odajutok, hogy megvalósíthassam őket, már jól is esik, hogy társaságba mehetek, hiszen az már csapatmunka.

Miképpen látsz neki egy ilyen nagy volumenű munkához, a főbb karaktereket formálod meg vagy más sorrendiséget követsz?

Próbálok egyben gondolkodni és összességében látni a darabot. Amikor elkezdek rajzolni, akkor a főszereplőket előre veszem, ám addigra már tudom, hogy milyen lesz a kar, a statisztéria. Vannak a fejemben színfoltok és képek, ezek alapján előre kitalálok mindent.

Honnan inspirálódik egy jelmeztervező?

A viselettörténeti inspiráció az egyik része, a másik pedig maga a történet. Van, hogy akár egy-két hónapig is tanulmányozom a kort, csak utána kezdek hozzá a rajzolásnak. Nagyon sok festményt, képet átnézek az adott korokból, aminek sokszor nyoma sincs, csak az én felkészülésemet segítik. Ennél a darabnál, mivel francia forradalom időszakában vagyunk, azt szerettem volna, hogyha a francia zászló kék-fehér-piros színei domináljanak a tömegben. A ruhák színeiben és a jelképekben ezt visszahoztam.

Van kedvenc művészettörténeti korszakod?

Nem gondolkodtam ezen, de például ezt a korszakot szeretem: a rokokó kifinomult világa a forrongó parasztsággal, a városi szegényekkel szemben nagy kontrasztot alkot.

Több helyen olvashattuk már, hogy tizenkét évesen eldöntötted, jelmeztervező szeretnél lenni. Visszatekintve, meg tudnád-e mondani, melyek azok a fordulópontok a szakmai életedben, amelyek hozzásegítettek ahhoz, hogy ott tartasz, ahol most?

A meghatározó fordulópont az volt, amikor a Madách Színházban elkezdtem dolgozni nagy volumenű musicalekben. Utána pedig éppen az Opera feladatai következtek, ahol a balett bemutatóiban vehettem részt. Mindkét műfajban nagyon praktikusan kell gondolkozni, tömegeket öltöztetni, miközben látványos alkotásokat kell létrehozni.

Van-e olyasmi szerinted, amitől egy színpadi világ csak rád jellemzően jelenik meg? Melyek a te legjellemzőbb jelmeztervezői kvalitásaid?

Az egyik, hogy én még mindig a hagyományos rajzolós jelmeztervezők közé tartozom, nem készítek kollázst. Általában mindent kitalálok, mielőtt nekifogok, de közben is sok minden alakul, gondolkodásra késztet, miközben rajzolok. A másik, hogy szeretem végigkísérni a munkafolyamatot, most is itt ülök és varrom a rokokó díszeket.

Török Kata interjúja

A Sába királynője zongorával kísért, koncertszerű keresztmetszetével folytatódik február 3-án az OperaSzerda közvetítéssorozata. A Szulamitot alakító Sümegi Eszter az Opera Facebook-oldalán 20:00 órakor kezdődő előadás előtt mesélt arról, miért különösen fontos számára ez a produkció, miért volt rá nagy hatással az izraeli vendégszereplés és milyen formában mutatják be a művek az esti streambe.

Fotó: Emmer László

A Sába királynője és benne Szulamit szerepe kiemelt helyet foglal el a repertoárján. Mi ennek az oka?

Amikor egy zenemű a bibliai időkbe tér vissza, az számomra magában hordozza az istenhitet is. Spirituálisan is kötődöm ehhez a darabhoz: ez egy csodálatos lírai opera, ami egy szerelmi háromszögön keresztül idézi meg Salamon király idejét, a kor felfogását a világról, vallásról, és olyan emberi értékekről, amik sok tekintetben devalválódó világunkban sem változtak. Ezért is fontos számomra a mondanivalója, hitről, szeretetről, áldozathozatalról.

Goldmark a maga idejében rendkívüli zeneszerzők kortársa volt, gondoljunk csak Lisztre, Verdire, Wagnerre, Brahmsra. Hogy egy ilyen zenei gazdagságot felmutató környezetben az ő műve fennmaradhatott, annak köszönhető, hogy a zenei világa olyan különleges, mint valami mesés keleti fűszer. Az operán keresztül kapunk némi ízelítőt a zsidó liturgiából is, annak zenei világát finoman beleszőtte a művébe, ezáltal egyetemessé is tette azt. Nagyon tiszta, szerethető zene, az előadás pedig színpadképében, kiállításában is emlékezetes.

A Sába királynője a 2015-ös operaházi premiert követően járt New Yorkban, Tel-Avivban, bemutatták koncertszerű változatban a Müpában és előadás nyomán televíziós játékfilm is készül belőle. Mi az, ami ebből a gazdag periódusból a leginkább nyomot hagyott Önben?

New Yorkban 2018-ban nagyon nagy sikerrel játszottuk, fantasztikus kritikákat kapott mind a produkció, mind a közreműködők. Az igazi élmény azonban Izrael volt, ahol volt lehetőségem eljutni Jeruzsálembe is, ahol az óváros, a Siratófal egy darabja még mementója ennek a letűnt kornak. Ez igazi ajándék, szellemi töltekezés volt a számomra.

Milyen részleteket hallhat a közönség most a keresztmetszetben?

Kocsár Balázs főzeneigazgató úr a legfontosabb jeleneteket választotta ki a műből, amit Gál Erikával, László Boldizsárral és Kelemen Zoltánnal közösen adunk elő. Egy nagyon szép esszenciáját adjuk a Sába királynőjének. Köztük a legszebb és legmegrázóbb jelent számomra Szulamit imája Salamon lábáinál, ahogy könyörög szerelme, Asszád életéért, és énekli azt a gyönyörűséges áriát.

Mozart, Beethoven, Verdi és Wagner művei is szerepelnek Farkasréti Mária és Gábor Géza Maszkabáljának 2021. január 31-i műsorán. Az Opera Facebook-oldalán 20:00 órától látható műsor előtt Farkasréti Mária többek közt arról mesélt, milyen beugráshoz kötődik első operaházi fellépése, míg Gábor Géza többek közt egy Gregor Józsefhez kötődő darabválasztásának történetét is felelevenítette.

Milyen közös színpadi múltra tekintenek vissza az elmúlt évtizedekből?

Farkasréti Mária: Régi bútordarabok vagyunk mindketten, Gézát még Szegedről van szerencsém ismerni, ott is, itt Budapesten is elég sok produkcióban vettünk részt közösen, koncerteken is léptünk fel, kedves, jó kolléga, akire lehet számítani a színpadon.

Gábor Géza: A mi múltunk még régebbre nyúlik vissza. A '90-es évek közepén Sass Sylvia egyfajta kurzusként rendezett egy félig szcenírozott Don Giovanni-előadást a Hadtörténeti Múzeum udvarára, ahol a hihetetlen tapasztalatai nyomán hasznos tanácsokkal látott el bennünket, fiatal énekeseket. Bartal Laci vezényelt, Mari énekelte Donna Elvirát, én pedig a Commendatore voltam. Azért is emlékszem rá, mert ez volt az egyik első színpadi produkció, amiben részt vettem. Két évvel később egy másik Don Giovanniban is felléptünk, ott ő Annát énekelt, én pedig Leporello voltam. Pesten csináltunk együtt Figarót, ő Marcellinát alakította, én Bartolót, szerepeltünk közösen a Testoni féle Fantasio/Fortunio előadásokban, amivel turnén is voltunk Novarrában. Az ilyenek mindig összekovácsolják a csapatot, de hasonló életkorból adódóan is mindig jóban voltunk.

FM: Valóban, fentieken kívül még A cigánybáró is eszembe jutott, amiben Géza Zsupánt, én Mirabellát alakítottam.

Hogy esett választásuk a Fidelio-részéletre, amiből Leonora és Rocco kettősét énekelik?

FM: Bár én köztes fachban vagyok, szoprán és mezzó szerepeket is szoktam énekelni, Géza egy mélyebb basszust képvisel, és ilyen basszus-szoprán vagy basszus-mezzó duettből nem volt sok választási lehetőség. Felmerült még A végzet hatalma Leonora-Guardiano duett, amit kicsit hosszúnak találnunk, végül terjedelmi okok miatt Soós Emese művészeti titkár javaslata mellett döntöttünk.

Milyen szempontok alapján válogatták az áriáikat?

FM: Igyekeztem olyan műsort összeállítani, ahol ki tudom domborítani a humor iránti fogékonyságomat is, és több arcomat is megmutathassam. A sevillaiból Berta volt az első gondolatom, tavaly nyáron a vírushelyzet lehetővé tette, és a Margitszigeten volt szerencsém elénekelni. Ez egy jópofa, igazi ziccerszerep, amellett, hogy elég nehéz énekelnivaló, jókat lehet benne bohóckodni, amit fontos a számomra. Szeretek színházat játszani. A jelenlegi helyzetben különösen fontos, hogy az élet humorosabb oldalát is szem előtt tudjuk tartani.

Despina másodiknak jutott eszembe, 2006-ban a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Kovalik Balázs és Oberfrank Péter Mozart-maratonjában különböző napokon is és egyben is végigjátszottuk a Da Ponte-féle operákat. Balázs felkérésére akkor énekeltem ezt a szerepet. Azokkal az elképzelésekkel indultam neki, amiket a tanulmányaink nyomán elsajátítottunk, hogy ő egy kis fityfiritty szobalány, aztán Balázs, ahogy egy kritika is fogalmazott „higgadt irodavezető”-re vette ezt a figurát. Mivel Despina ebben az áriában is osztja az észt a két lánynak, talán nem is biztos, hogy annyira fiatal, ha már ennyire tisztában van a nagy életbölcsességekkel. Ő egy kortalan figura, kicsit megmondó, de nagyon aranyosan csinálja.

Az Operaházban szólistaként egy beugrásnak köszönhetően debütáltam Senta szerepében debütáltam A bolygó hollandiban még 1999-ben, de a legelső főszerepem azonban Debrecenben Tosca volt. Azután 1996-ban kerültem a Szegedi Nemzeti Színházhoz magánénekesként, és az első évadban Sentával mutatkoztam be egy új bemutatóban, akit az első szereposztásban Misura Zsuzsa alakított. A próbaidőszakot és a bemutatót követően egy turnéra is elvittük az előadást, így mikor ugrani kellett, ez már begyakorolt szerepem volt. Csak jó emlékeim vannak róla, Wagnernek ez majdhogynem „olaszos” műve, közelebb áll az „igazi” operai világhoz, ezáltal könnyebben költözött be a fejembe és a szívembe. Mai napig nagyon szeretem, már a nyitány hangjaira megindulnak bennem az érzelmek. Csodálatos mű az első hangtól az utolsóig.

GG: Szerettem volna többfélét énekelni, lehetőség szerint magyarul is, például a Sarastro-áriát, de szerzői jogi okokból végül maradtam az eredetinél. Arra is igyekeztem figyelni, hogy mi az, amit nem, vagy kevesebbet énekeltek a kollégák, mert mivel a Szöktetésben és keresztmetszetekben is szerepeltem, viszonylag későn kerültem sorra a MaszkBálban, Sarastrótól ezért is választottam az E-dúr áriát. Ezt a szerepet sokszor sokfelé énekeltem, Budapesten az OperaKalandban a Szinetár-féle rendezésben játszottam.

A windsori víg nőkből Falstaffot Szegeden énekeltem, Pesten nem is ment legalább 70 éve. Ezt mindig valaki kedvéért szokás elővenni: Debrecenben valószínűleg Tréfás György miatt vették elő, Szegeden pedig Gregor Józseffel a '70-es, '80-as évek környékén. Legutóbb 2006-ban is kettőnk miatt adták elő ismét, sajnos Jóska már nem tudta megcsinálni, mert az állapota hirtelen egyre rosszabb lett, és végül a bemutató előtt halt meg pár héttel. Ő a Verdi Falstaffot is énekelte, ami inkább baritonszerep, de ez igazi német mélybasszus szerep. Nagyon jóban voltam vele, sokszor segítette a pályám, ha mással nem, azzal, hogy bejött a próbára és elmondta a véleményét. Sokat jártam hozzájuk, Gárdonyban is meglátogattam. Emiatt is ez egy kedves és egyben szomorú mementó.

A Simon Boccanegra pedig zenéjét tekintve az egyik kedvenc operám, nem is értem, miért nem játsszák gyakrabban. A Fiesco-áriát fiatalon mindenki elénekli, mert könnyűnek tűnik – nem az – én is léptem fel benne Szegeden, ez volt az első Verdi-főszerepem, lehettem úgy 28 éves. Ez a debreceni Kovalik-rendezés volt, ami gyakorlatilag megbukott, mert nem értették, Balázs mit akart. Mi, akik benne voltunk, szerettük. Én a Boccanegrával közös basszus-bariton duettet pedig különösen, ami ezután az ária után következik: a harmonizálás olyan változatos és dramaturgiailag olyan hatása van, mint amikor a mamutok összecsapnak.

Hogyan élik meg a járványhelyzet okozta körülményeket?

FM: Nagyon nyomasztó ez az egész helyzet. Sajnos, én már a pályám éveit visszafelé számlálom, ha 35 éves lennék is megviselne, de így különösen, hogy a nem-tudom-hány évemből ilyen sok idő megy veszendőbe. Ezzel nehezen küzdök meg, de remélem, hamarosan be tudnak oltani mindenkit és akkor nyílhat minden, mert hiszen ez nem csak a művészeti életet érinti, de a vendéglátástól a turizmuson át a gazdaság számos szereplőjét.

GG: A feleségem home office-ban van, a gyereket néha karanténba teszik, én viszont nem panaszkodhatom, augusztus óta folyamatosan dolgozom. Az egészben annyi a rossz, hogy ugyanúgy próbálunk 4-6 hetet, eljutunk a premierig, de a járványból adódóan nem tudjuk a darabokat kijátszani. Most a Szöktetés után még a Don Carlos és a Hoffmann meséi vár még így rám. De hát örülünk, hogy élünk, ez a járvány hosszabbra nyúlt, mint amire számítottam és még nem látjuk a végét. Én már bármilyen vakcinával hajlandó vagyok beoltatni magam.

Az Opera Otthonra online fizetős közvetítéseiben 2021. január 30-án 19:00 órától két késő romantikus alkotást, Dohnányi Ernő Simona néni és Hubay Jenő A cremonai hegedűs című operáit mutatja be, Dohnányi Olivér vezényletével. A két előadást közös koncepció mentén a tehetséges fiatal rendező, Varga Bence viszi színre, aki 2018-ban a Hindemith-művekből összeállított és a Kiscelli Múzeum templomterében bemutatott GermanLateNight esten az Oda-vissza és Sancta Susanna produkciókkal debütált az Operában. Friss energiái és a lélektani realizmus iránti fogékonysága már ekkor elismerő visszhangot váltott ki a szakma és a közönség körében. Most, a közelgő újabb kettőspremier kapcsán beszélgettünk vele.

Próbafotó: Nagy Attila (Eiffel Műhelyház)

Hogyan kapcsolódhat össze ez a két opera, találhatunk-e közös motívumokat és hogyan határozta meg mindez a rendezői koncepcióját?

Mindkét mű visszatérő motívuma a női kiszolgáltatottság. A Simona néninél a fogva tartás, A cremonai hegedűsben pedig egy kiházasítás története húzódik, az alá-fölérendeltség két oldala a női tragikus sorsokban. Nagy kérdés volt számunka a dramaturg kollégámmal (Gasztonyi Kálmán), hogy a szabad házasságválasztás mennyire érvényes téma ma, de végül az alaptörténeten nem változtattam. A cremonai hegedűst korban tartottuk és nem akartuk modernizálni, a szituációk, bízom benne, időtlenek annyira, hogy megállják önmagukban is a helyüket. A díszletek pedig önmagukért beszélnek, de ezt döntsék el maguk a nézők, amikor megnézik az előadásokat.

Számos mitológiai témát találunk a két opera történetében, ami a mesékben is visszaköszön és ismerős lehet a nézők számára is. Ezek mind időtlenné tudják tenni a cselekményt. Élt-e ilyenfajta értelmezéssel, és megjelenik-e a rendezésben?

Igen, több toposzt is találtam, ilyen például a csúf, nagyszívű sorsa, ami megjelenik a világirodalomban is. Ez mindannyiunk számára egy őstudás, amit valahonnan ismerünk már, bennünk van. Ezeket inkább meglovagolni szerettem volna, mint sem lekerekíteni vagy eltüntetni. A Simona néniben Boccacio Dekameronjával találtam még párhuzamot. A mű egyik fejezetében van egy néma kertész, az apácák pedig rájönnek, hogy a némasága okán titkot tud tartani, és szexuális vágyuk tárgya lehet ő. Ez is egy toposz volt, ami visszaköszön: a kertész, a cselédek, a velük való testiség, ennek a perverziója. Ez az alá-fölé rendeltség helyzet, a társadalom különböző rétegei közt az eshetőséget erősíti.

Két nemzetközi hírű művész, Dohnányi Ernő zeneszerző és Dohnányi Olivér karmester is megtalálható a készülő produkciók alkotói között. Hogyan befolyásolta a munkáját ez?

Kevésbé ismertem Dohnányi zenei életművét, és most volt alkalmam elmerülni a megismerésükben. Dohnányi Olivérrel harmonikus és egymást erősítő munkafolyamatot tudhatunk magunk mögöttünk. A produkciókért tett lépéseinket összhangban és kompromisszumkészen hoztuk meg.

Megyesi Schwartz Lúcia operaénekesnővel is beszélgettünk a Simona néni kapcsán (az interjú elérhető oldalunkon), aki arról számolt be, hogy nagyon pontos karakterábrázolást kapott öntől a próbafolyamat elején. Más operai karaktereket felépíteni egy zenés színházban, mint a prózai színházi munkái során?

Ebből írtam a szakdolgozatomat (nagy mosoly), aminek az volt a címe, hogy Az operista, mint színész. A múlt-szándék- és viszonyrendszerépítés Ascher Tamás hozománya – az ő osztályában tanultam – és röviden a válasz: egészen más. Összességében az időkezelést és a figyelemmegosztás tényezőjét emelném ki. Az operaéneklés előadóművészeti műfaj, és a teljesítmény vetekszik a prózai színészettel. Egyszerre figyelnek az énekesek a karmesterre, az énektechnikájukra és a pozíciójukra, mindemellett a gondolataikra, a partnerre. Ez nem mindennapi teljesítmény. Hiszek abban, hogy erre a komplexitásra, a színjátékra van igény a nézőben is.

Hogyan viszonyult a történet és a zene egymáshoz és hogyan emelte ki mindezt a rendezés?

A Simona néni műfajilag vígopera, de nem biztos, hogy végig el tudjuk dönteni hova is tart. Engem kezdetektől fogva érdekelt a női-férfi kapcsolatok sorsa, az idő optikáján keresztül. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egy tükörként jelenik meg a két pár. Simona és Florio a tapasztaltabb, karcosabb, sebesültebb oldala a szerelemnek, a fiatal, naiv, reményteli, sugárzó oldal pedig Ghino-Beatrice viszonya. Nagyon avantgárd értelmezésben azt is lehet mondani, hogy ez a történet egy párról szól, csak az időnek a két oldaláról. Az idő a Simona-Florio duettben jelenik meg markánsan, ezt érzem a zenei anyag magjának, amit a díszlet is megelevenít. A legfontosabb fogalom számomra tehát az idő, mind a történetben és a zenében egyaránt. Valamint az is, mit módosít, mit tudunk kezdeni az évek tapasztalatával? Megbocsátás? Elfogadás? Továbblépés? Ha a nézőben ilyen szinten megelevenedik bármelyik kérdés, én már boldog vagyok.

Török Kata interjúja

Carl Orff népszerű kantátájával folytatódik 2021. január 27-én 20:00 órától az OperaSzerda koncertszerű keresztmetszet-sorozata az Opera Facebook-oldalán. A járványhelyzet szülte különleges produkcióban az est egyik főszereplője, az Opera Kórus kamaraformációban adja elő a híres kantátát, míg a zongorakíséret ez alkalommal ütőhangszerekkel is kiegészül. A darabbal kapcsolatos élményéiről ez alkalommal a kórus egyik tagja, Somogyi Zoltán énekkari művész mesélt az előadás előtt.

A kórus tagjaként mik voltak az első benyomásai a Carmina Buranáról? 

Az 1990-es években Fodor Antal Mindhalálig tánc című balettje részben a Carmina Burana zenéjére készült, amiben az énekkar is közreműködött, ezért mikor idekerültem, az együttes tagjaiban nagy része „benne volt” a darab. A zenei anyag nagyon szövegszerű, speciális technikát igényel a kiejtése, ilyen szempontból némiképp nehezebbnek tekinthető más kórusműveknél. A könnyebbségét a mű slágerszerűsége és népszerűsége adja, ami miatt mind a közönség, mind a kórus tagjai is jól ismerik.

Van kedvenc része a darabban?

Ez az adott előadástól, helyzettől függ. Amikor megszületik valami, az mindig nagy élmény, szerencsére a Carmina Burana olyan mű, amiben első hangtól az utolsóig mindenhol benne van a sláger.

Milyen élmény volt az Ön számára a Bogányi-féle rendezés?

Nagyon nagy kihívás volt, mert az egész darabot fejből kellett énekelni. Mivel általában koncerten szólal meg, ritkán adják elő így, mert a nyelvezete nagyon nehéz, nem is annyira a latin, mint inkább a középfelnémet szövegrészek kiejtése miatt. Ha a népszerűségéből adódóan tudják is a kóristák szinte kívülről, akkor is ott szokott lenni a kotta mindenki előtt. Ebben a produkcióban viszont erre nem volt lehetőség. Végül az a szerencsés megoldás született, hogy kaptunk feliratozást, hogy a produkció biztonságosan jöjjön létre.

Alapvetően a színpadi munka során mindent fejből éneklünk, de ez tényleg speciális helyet. Az In taberna hadaró férfikari részében egy hiba is végzetes lehet, akkor már nem éri utol magát az énekes. A színpadi változattal kapcsolatban nem tudtuk, mire számítsunk, de a végén a darab sikere beigazolta azokat az elképzeléseket, ami alapján egy nagyon jó produkciót ígértek nekünk. Most már mindig öröm és mindig várjuk, hogy újra előadhassuk.

Carl Orff: Carmina Burana az Erkel Színházban (r. Bogányi Tibor) fotó: Rákossy Péter

A vetített díszlet mennyire jelent kihívást?

Az állandó reflektorfényben hozzászoktunk, egy kicsit se zavar. A színpadi jelenlét mindig ad egyfajta plusz töltetet. Sőt a feladatunk itt inkább statikus. Míg a látvány a nézőtérről nagyon színes, mi ebből a színpadról nem sokat látunk, jórészt egy helyben állunk a produkcióban.

A keresztmetszetben most két zongora és ütőhangszeresek is kísérik az énekeseket. Az Ön számára milyen szempontból különleges a mostani produkció?

Egy erősen húzott változatot mutatunk be, de már annyira sikerült elszakadni a kottától, hogy ami elindul, azt énekeljük. Ez az előadás annyiban jelent kihívást, hogy általában 80-100 fővel adjuk elő a Carminát, ehhez képest most szólamonként három ember, összesen huszonnégy fő képezi le az egész kórust, ami a felelősségünket és feladatainkat is megnöveli. Ezen kívül minden karmester stílusa más: a produkcióban Bogányi Tibor vezénylésével énekeljük az előadást, itt most Kocsár Balázs elképzelései mentén, viszonylag rövid idő alatt állítottuk színpadra a keresztmetszetet.

Az Opera Otthonra online fizetős közvetítéseiben 2021. január 30-án 19:00 órától két késő romantikus alkotást, Dohnányi Ernő Simona néni és Hubay Jenő A cremonai hegedűs című operáit mutatja be Varga Bence rendezésében, Dohnányi Olivér vezényletével. A Simona néni címszereplőjével, Megyesi Schwartz Lúciával a készülő darab kapcsán beszélgettünk.

Az irodalomban, elsősorban a századelőn, sok előzménye van a Simona néni-típusú karakternek; Dosztojevszkij, Balzac vagy még korábban Molière-nél is találunk hasonló figurákat. Esetleg ismerős volt Önnek is ez a lányát, nőrokonát férfiaktól veszedelmesen féltő ember?

Számomra érdekes ez a karakter, ilyen szerepet még nem alakítottam. Varga Bence rendezővel 50 és 60 év közötti asszonynak gondoljuk Simonét, aki ugyan idősebb nálam, de a jelmez és a paróka segít az átalakulásban. Simona néni valaha egy boldog, szerelmes lány volt, aki csúnyán csalódott az életben, de különösen a férfiakban. Mi már a megkeseredett, megtört hölgyet ismerjük meg. Ebből kifolyólag nevelt lányát, Beatricét sem engedi férfiak közelébe. A házba is csak nők léphetnek be, Nuto a gondnok (Pataki Bence) és egy siketnéma kertész (Ghino gróf, Varga Donát) kivételével, ők azonban szerinte nem jelenthetnek veszélyt a lányra. Ez mindaddig így is van, amíg ki nem derül, hogy a kertész nem az, akinek mutatja magát.

Hogyan változik meg az előadás során Simona néni szemlélete? Mennyire lágyul meg személyisége a történet előrehaladtával?

Felbukkan egykori szerelme, Florio gróf (Cseh Antal), akivel felismerik egymásban a régi kedvest. Először megdöbben, majd átadja magát egy rég elfeledett érzésnek, és ettől az ő kőszívűvé formált jelleme is megváltozik. A próbafolyamat során különböző színekkel, érzésekkel próbáltuk megmutatni ezt az átalakulást, mert Bencével közösen szeretnénk, ha alakításom meghatározója lenne e kettős karakter.

Vidámabb, vagy inkább keserédesebb zenei világot várhatunk a műtől? Az ön számára milyen technikai feladatokat és kihívásokat hozott ez az opera?

Simona néni hangilag is nagyon karakteres, mély érzésű, mélyregiszterre írt szerep. A saját hangomhoz képest egy kvinttel lejjebb van, de énekesi pályám során természetesen többször találkoztam már kimondottan alt szerepekkel. Zeneileg ezért is kaland és kihívás is volt, és örömmel oldom meg ezt a feladatot. Dohnányi Ernő zenéje változatos, olykor sziporkázó tud lenni, tréfás elemeket is tartalmaz, az operát szerető közönségnek nem lesz nehezen emészthető. Vígoperai elemeket, fricskákat, ötletes megoldásokat hallunk, de több nagy előd hatását is felfedezhetjük: Puccinit, Strausst, Wagnert.  Be kell vallanom, eleinte nagyon furcsa volt ez a zenei világ, de a próbák során nagyon megszerettük.

Mit üzenne a nézőknek, akik félnek ettől az ismeretlenebb operától?

Ez egy klasszikus és szép opera lesz, lenyűgöző díszlettel, szép jelmezekkel, amely különösen jól eshet szívnek, léleknek a mostani járványidőszakban.

A próbán készült fotókat Nagy Attila készítette.

Török Kata interjúja